Semmi sem hasonlított Ramona történeteire.
Florence azon kezdett tűnődni, hogy a mostohaanyja miért próbálta annyi éven át meggyőzni arról, hogy az Alcázar család szörnyeteg.
Egy ceibafa árnyékában összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze Gabrielt.
– Miért mondják a városban, hogy ennyire komoly vagy?
– Mert szinte mindenki, aki hozzám fordul, valamit akar az Alcázar családtól: pénzt, földet vagy vezetéknevet. Te voltál az első nő, aki eljött ebbe a házba, hogy megpróbáljon elvenni tőled a szeretetet.
Florence lesütötte a tekintetét.
– Rájöttél?
– Amióta azt mondta, hogy fél a tehenektől, miközben a borjút simogatta az udvaron.
Nem tudta megállni, hogy nevetés nélkül felnevetett. Gabriel is, és ez a közös megértés egy ajtót nyitott meg, amit Florencia már nem tudott bezárni.
Az udvarlás folytatódott. Megérkeztek a kézzel írott levelek, a matrac alá rejtve, és gyertyafénynél olvasták fel őket. Az egyikben Gabriel bevallotta, hogy csodálja a bátorságát. Egy másikban azt mondta, hogy jobban szereti a kellemetlen igazságot, mint az önző mosolyt.
Florence rájött, hogy szerelmes lett.
Mostohalánya boldogsága azonban elviselhetetlen volt Ramona számára. Eredetileg az volt a szándéka, hogy egy aljas családhoz kárhoztassa, és megszabaduljon tőle. Az, hogy látta varrás közben énekelni, megaláztatássá tette tervének kudarcát.
Így hát úgy döntött, hogy felbontja az eljegyzést.
Egyik reggel egyedül utazott Santa Aureliába. A folyosón megtalálta Doña Mercedest, és biztosította róla, hogy Florencia ambiciózus.
– Hallottam, hogy azt mondja, csak Gabriel vagyonát akarja. Ez az alázat színlelt. Az esküvő után majd megmutatja, hogy ki is ő valójában.
Doña Mercedes félbeszakítás nélkül hallgatta. Amikor Ramona befejezte, az idős asszony letette a kosarat, amit cipelt, és rámeredt.
„Florenciát abból ismerem, amit benne láttam, nem abból, amit te mondasz. Láttam, hogy tisztelettel bánik a munkásaimmal, megosztja a kenyerét a gyerekekkel, és törődik Gabriellel. Nincs szükségem a pletykáidra.”
Ramona összeszorította a száját.
– Egyszer majd megbánja, hogy nem hallgatott rám.
– Neked kell megbánnod.
Doña Mercedes bement a házba, és egy faládával tért vissza. Ebből néhány régi nyugtát vett elő.
„Amikor Don Jacobo megbetegedett, azt mondtad, nincs pénzed gyógyszerre. Ez a család fizetett az orvosnak, megvette a gyógyszert, és négy hónapra küldött élelmet. Titokban csináltuk, mert nem akarta, hogy Florencia aggódjon. A segítségünket gyűlölet forrásává változtattad, mert a büszkeséged nem bírta elviselni, hogy bármivel is tartozz azoknak, akiket mindig is megvetettél.”
Ramona elsápadt.
– Ez hazugság.
– Itt az orvos aláírása. És itt az elhunyt férje aláírása, amelyben megköszöni a segítséget.
Mivel Ramona nem tudott válaszolni, elhagyta a haciendát.
Doña Mercedes azt hitte, hogy elmúlt a veszély, de Ramona még aznap éjjel kinyitotta Don Jacobo régi íróasztalát. Talált egy évekkel korábban aláírt papírlapot, és egy hamis vallomást írt rá, amelyben Florencia beismerte, hogy Gabriel pénzét kérte.
Másnap fizetett egy futárnak, hogy kézbesítse a dokumentumot Santa Aureliába.
Gabriel elolvasta a levelet, és felismerte Florencia aláírását a végén. A csapás mély volt, de a szavakban valami nem illett a lányhoz, akit ismert. Ahelyett, hogy vádat emelt volna ellene, elvitte a dokumentumot Don Jacobo korábbi asszisztenséhez, aki azonnal azonosította a papírt.
„Ez az aláírás az apjáé” – magyarázta. „Don Jacobo papírlapokat szokott aláírni, mielőtt megírta a számlákat. A fenti kézírás valaki másé.”
Gábriel rájött, hogy valaki szét akarja őket választani.
Eközben Ramona szembeszállt Florence-szel.
– Az Alcázarok már tudják, mi vagy. Gabriel levelet kapott a vallomásoddal. Nem fog többé keresni.
Florencia úgy érezte, mintha a világ omlana össze. Berohant a szobába, és elővette Gabriel leveleit. Arra gondolt, hogy elégeti őket, mielőtt Ramona gúnyolódhatna vele, de nem volt hozzá ereje.
Délután esni kezdett. Florence hallotta, hogy egy ló megáll a ház előtt, majd többször is kopognak az ajtón.
Gabriel csuromvizesen lépett be, Doña Mercedes, Don Jacobo korábbi asszisztense és a városi bíró kíséretében.
Ramona hátrébb lépett.
-Ez mit jelent?
Gábriel letette a hamis levelet az asztalra.
– Ez azt jelenti, hogy egy halott ember aláírásával próbálta megrágalmazni a saját mostohalányát.
A bíró bemutatott egy másik dokumentumot. A nyomozás során átkutatták Don Jacobo íróasztalát, és megtalálták a valódi végrendeletét. A szabó Florenciára hagyta a házat és a műhelyt. Ramona csak addig lakhatott ott, amíg a lányról gondoskodott, egészen a házasságkötéséig.
Három évig rejtegette a végrendeletét.
Florence elállt a lélegzete. A nő, aki minden nap emlékeztette rá, hogy semmije sincs, egy olyan házban élt, ami jogilag az övé volt.
– Megetettelek! – kiáltotta Ramona. – Engedelmességgel tartozol nekem!
– Adott nekem egy tányért cserébe azért, hogy a szobalánya legyek – felelte Florence. – És át akart adni egy olyan családnak, amelyet gyűlölt, abban a hitben, hogy ez tönkreteszi az életemet.
Ramona Gabrielre nézett.
– Őt is becsapta. Az első látogatástól kezdve másvalakinek adta ki magát.
Florencia úgy érezte, elérkezett az idő, hogy elmondja a teljes igazságot.
„Igaz. Azzal az elszántsággal mentem Santa Aureliába, hogy rávegyem Gabrielt, hogy utasítson el. Minden hazugságodat elhittem. Úgy tettem, mintha durvának, ügyetlennek és lustának lennék, mert féltem. Nem akarok új életet kezdeni azzal, hogy eltitkolom, mit tettem.”
Gábriel hallgatott.
