– Te hálátlan, degenerált nyomorult – suttogta Arthur, miközben félbehajtotta a vastag bőrszíjat, és a farkat szorosan a jobb ökle köré tekerte. – Én hoztalak ki a szociális bérlakásból. Én adtam nevet anyádnak. Én adtam neked ételt, menedéket és a hivatalom védelmét. És te az ereszcsatorna erőszakát hozod be az én szentélyemre? A saját otthonomban ütöd meg a fiamat?

„Megtámadt!” – sikítottam, és a konyhaajtó felé hátráltam, de Arthur már mozdult is. Gyorsabb volt, mint amire egy az ő korában lévő férfinak joga lett volna.

Két lépéssel leküzdötte a távolságot. Nehéz keze előrelendült, ökölbe szorította a hajamat, és hátrarántotta a fejemet, míg fehér foltok táncoltak a látómezőmben.

– Én vagyok a törvény ebben az államban, Maya – sziszegte Arthur a fülembe, lehelete égetően forró volt. – És ma este ülésezik a bíróság.

A bőr lengett.

Az első csapás a felső hátamat érte, vakító, katasztrofális tűzként, teljesen kiszakítva a tüdőmből a levegőt. Térdre rogytam, körmeim a keményfát kaparták. A második csapás a lapockáimat tépte szét. Aztán a harmadik. Aztán a negyedik.

A fájdalom nem érzelem volt; egy mindent felemésztő fizikai birodalom. Az ütések ritmikus, kiszámított ütemben értek – nem egy dühös részeg hanyag lendítései, hanem egy ítéletet végrehajtó bíró hideg, szándékos testi fenyítése. Feszes, magzati gömbölydeddé gömbölyödtem, homlokomat a fagyos fapadlóhoz nyomtam, és addig sikoltoztam, amíg a hangom rekedtes, véres sikolyrá nem szakadt.

Julian a szőnyegről figyelte, selyemkendővel törölgette véres orrát, szeme szadista diadallal izzott.

A zseb.

A könnyek és a tűz vakító ködén keresztül remegő, izzadságtól csatakos ujjaim megtalálták a szoknyám belső varrásában rejlő szakadást. Ujjbegyeim végigsimítottak a hideg, kemény műanyag burkolaton.

Arthur felemelte a karját egy újabb ütésre.

Rányomtam az ujjamat a szövet alatti tapintható gumibillentyűzetre. Egy gomb. Három másodpercig lenyomva tartottam. Vészhelyzeti gyorshívó.

A hívás létrejött.

Kihúztam a telefont az anyagból, és a számhoz húztam, miközben az öv megreccsent a bordáimon.

„Apa!” – üvöltöttem a kagylóba, hangom megtört, kétségbeesett, gyötrelmes zokogás volt. „Apa… megöl! A birtok… kérlek, apa!”

Egy nehéz oxfordi cipő csapódott a csuklómra.

Csont dördült a keményfán. Éles sikoly szakadt fel a torkomból, ahogy az ujjaim önkéntelenül is szétnyíltak. Arthur a padlóra rúgta az aprócska, égőfejes telefont; az a szegélylécbe csúszott, az LCD-képernyő pókhálóként szúródott szét szaggatott, élettelen szilánkokká.

– Hívod az apádat? – kuncogott Arthur sötéten, lihegve, miközben leengedte az övet. Megragadta a szakadt blúzom gallérját, és felrántotta a padlóról zúzódásokkal tarkított, remegő testemet, mint egy zsáknyi kidobott szennyest. – Az apád egy száműzött kutya. Megállapodást írt alá, hogy háromszáz mérfölddel a közösségen kívül marad, szövetségi megvetés terhe mellett. Nincs itt hatalma. Nincs rangja. Nincs hatalma. Az enyém az állami rendőrök, Maya. Az enyém a fellebbviteli tanács. Senki sem jön.

Végighúzott a hátsó folyosón, és berúgta a hátsó bejáratot. A csípős, negyvenfokos őszi levegő jégtűként csapta meg gyulladt bőrömet. Végighúzott a kőösvényen a különálló, ablaktalan tégla melléképület felé – egy régi, gyarmati stílusú szivattyúházhoz, amelyet ipari kerti gépek tárolására használtak.

Beledobott.

Testem az olajfoltos betonpadlónak csapódott. A megviselt hátam olyan erős fájdalommal lüktetett, hogy néhány másodpercre teljesen elsötétült a látásom.

– Gondold át, mit fogsz tenni holnap estig – visszhangzott Arthur hideg hangja a küszöbről. – Ha Julian orrát meg kell műteni, holnap reggel átszállítanak egy fiatalkorúak börtönébe. Lássuk, meddig jutsz el a dacoddal az állami rácsok mögött.

CSAPÁS.

A tömör faajtó becsukódott. A nehéz külső vas tolózár határozott, fémes puffanással a helyére csapódott.

Sötétség. Teljes, fagyos, áthatolhatatlan sötétség.

Összegömbölyödve feküdtem a betonon, levegőért kapkodtam, a rozsda és a só sűrű íze a nyelvemen érződött. Minden lélegzetvétel olyan volt, mintha egy szilánkok siklanának át a bordáimon. A hideg a csontjaimba kúszott, kiszívva a meleget a véremből. Anyámra gondoltam, ahogy elfordítja a tekintetét. Julian gúnyos mosolyára gondoltam. Arthur megingathatatlan, korrupt királyságára gondoltam.

Aztán, másfél méterre a sötétben, egy halvány, ritmikus kék fényvillanás kapta el a levegőben szálló porszemeket.

Az égő telefon.

Arthur belerúgott, de az akkumulátor nem mozdult ki. Egy régi traktorkerék alatt feküdt a porban, a széttört üveglap halványan pislogott a koromsötétben.

Halkan zokogva, erőtlen lábaimat a fagyos betonon vonszolva, apránként húztam magam felé. Kinyújtottam egy zúzódásos, remegő kezet, és az arcomhoz húztam a törött műanyagot.

Egyetlen beérkező szöveges üzenet világította meg a sötétséget:

3. fejezet: A gyülekező vihar

A kúria fűtött, faburkolatú dolgozószobájának pompájában Arthur Sterling töltött magának három ujjnyi huszonöt éves single malt skót whiskyt.

Nem örvényelte a poharat. Két hosszú, égető kortyban kiitta, hagyva, hogy a tőzeg és az alkohol melege megnyugtassa a szívverését. Selyemköntöse gondosan meg volt kötve. Fonott bőröve szépen feltekerve hevert bőrrel borított íróasztala sarkán, arany Montblanc töltőtolla és a bekeretezett fényképe mellett, amelyen éppen kezet ráz a kormányzóval.

Julian a gombokkal díszített Chesterfield kanapén ült, hideg borogatással az orrnyergén. A vérzés elállt, de mélylila véraláfutások terjedtek már mindkét szeme alatt, mint a tinta a vízben.