1. RÉSZ

– Mivel annyira szereted megszégyeníteni ezt a családot, ma a legszegényebb emberhez fogsz hozzámenni, akit csak találni tudunk – mondta a mostohaanyám mindenki előtt, miközben a húgom felvett a mobiljával, apám pedig rám sem mert nézni.

Egy bérelt fehér ruhát viseltem, ami túl bő volt a vállamnál. A zacatláni kis városháza előtt jeges szemerkélő eső esett, és előttem Gael Ortega állt: magas, borostás, sáros csizmában, egy régi, fenyőszagú kabátban, és egy zsinórral helyettesítve a cipőfűzőt az egyik cipőjén.

– Nézd csak a friss házasokat! – gúnyolódott Fernanda, a féltestvérem. – Daniela, gyere ide! Látni akarom a Villaseñor örökösnő teljes képét a favágóval, amint egy elhagyatott fűrésztelepen alszik.

Néhány vendég nevetett.

Nemet kap.

– Tedd le a telefont – mondta.

Fernanda kinyitotta a szemét.

– Senki sem kérdezett meg téged.

– Ő nem egy tárgy.

Apám, Sergio Villaseñor, továbbra is a nedves lépcsőket bámulta.

Előző nap még a pueblai textilgyárunkban dolgoztam, a beszállítókat és a bérszámfejtést ellenőriztem, mert bár hivatalosan „adminisztratív asszisztens” voltam, három éven keresztül megakadályoztam több terület bezárását.

Minden megváltozott Mauricio Rivas miatt.

Mauricio megérkezett hozzánk, Mexikóvárosból befektetőként mutatták be, készen arra, hogy megmentse a gyárat, amely több mint 180 millió pesóval tartozott. Mostohaanyám, Lorena meg volt győződve arról, hogy feleségül fogja venni Fernandát, és megoldja a problémáinkat.

Vacsora közben Mauricio sokkal nagyobb érdeklődést mutatott a növénnyel kapcsolatos véleményem iránt, mint Fernanda iránt.

Aztán Lorena megparancsolta, hogy vigyek kávét a belső kertbe.

Mauricio követett engem, és kérdéseket kezdett feltenni a gyárról.

Aztán megjelent Lorena, Fernanda és az apám.

Fernanda már felvételt készített.

„Szóval ezért mentél el mellette folyton?” – vádolt meg.

– Anyád küldte nekem a kávét.

– Megmondtam, hogy hagyd kint a tálcát – hazudta Lorena pislogás nélkül.

Mauricio megpróbálta elmagyarázni, de Fernanda sírva fakadt. Lorena ragaszkodott hozzá, hogy el akarom lopni a nővérem vőlegényét, és hogy a botrány tönkretenne minden befektetési lehetőséget.

Éjfélkor apám belépett a szobámba.

– Holnap elmész.

-Hová mégy?

– A hegyekbe. Lorena talált egy férfit, aki hajlandó volt feleségül venni.

Abszurd fenyegetésnek tartottam.

Nem volt az.

– Ha eltűnsz egy időre – mormolta –, Mauricio meg fogja érteni, hogy nem jelentesz problémát Fernanda számára.

– Átadsz egy idegennek, hogy megtarts egy befektetőt?

– Ötszáz család függ ettől a gyártól.

– Én is a családod vagyok.

Nem válaszolt.

Másnap reggel még az állásomat is elvették a cégtől.

Csak néhány ruhadarabot, anyám fényképét és egy kis réz űrhajóstollát vihettem magammal, amelyen a 17-es szám volt feltüntetve, és amely az övé volt.

Órákkal később aláírtam a házassági anyakönyvi kivonatot.

Mielőtt ezt megtette volna, Gael megkérdezte tőlem:

Biztonságban vagy?

– Nem. De biztos vagyok benne, hogy nem fogok visszatérni abba a házba, ahonnan úgy döntöttek, hogy kiirtanak.

Ahogy elindultunk, Fernanda megpróbálta rávenni, hogy vigyen el, hogy felvehessen egy újabb megalázó videót.

Gael visszautasította.

De pár méterrel később eltört a cipőm sarka. Rám terítette a kabátját, és felsegített, hogy átkeljek a sáros ösvényen.

Miközben tartott, éreztem, hogy valami rezeg az ingzsebében.

Egy pillanatra a telefonja képernyője volt a szemem előtt.

Sikerült elolvasnom:

„3 milliárd megerősített, főnök.”

Ránéztem a feltételezett férjem kopott ruháira, majd a alattuk elrejtett legmodernebb telefonra.

-Ki maga?

Gael mozdulatlan maradt.

És most először értettem meg, hogy talán a családom mégsem ahhoz az emberhez küldött, akinek hittem őket.

El sem hittem, mit fogok felfedezni…

2. RÉSZ

A ház, ahol Gael lakott, egy régi fűrészmalom mögött állt, fenyőfák és földutak között megbújva. Csak egy szoba, egy fatüzelésű kályha és két kis ablak volt benne.

De valami nem stimmelt.

Egy polcon közgazdasági, mérnöki és menedzsment könyvek sorakoztak. Az asztalon egy számítógép hevert, ami túl drága volt valakinek, aki Lorena szerint néhány pesóért rönkök cipeléséből élt.

– Kölcsönvettem a számítógépet – mondta Gael.

– Természetesen. Pont mint a hárommilliárd.

Meglepetés nélkül nézett rám.

– Sikerült elolvasnia az üzenetet.

– A családom már túl sok döntést hozott helyettem. Ne kezdd te is!

Nem válaszolt.

Azon az éjszakán átadta nekem a szobát, és egy kis műhelyben aludtam. Nem próbált meg hozzám érni, és nem követelt tőlem feleségi viselkedést.

Másnap reggel megtaláltam a megjavított cipőmet az ajtó mellett.

Egy Doña Amalia nevű idős hölgy érkezett tortillákkal, babbal, sajttal és egy kanna kávéval. Amikor elővettem anyám sárgaréz adagolóját, elsápadt.

— Honnan szerezted ezt?

– Az anyámé volt, Elena Villaseñoré.

A nő azonnal Gaelre nézett.

Ez a csend többet mondott nekem, mint bármilyen válasz.

– Tudtad, hogy ki vagyok az esküvő előtt.

Gael beismerte, hogy tudja a nevemet, de nem volt hajlandó bővebben magyarázkodni.

Feldühített.

Két nappal később felfedeztem valami még rosszabbat.

Gael bement a műhelybe, hogy felvegye a telefont. Egy nyitott ablaknál álltam, és tisztán hallottam:

– Arturo, csak azután engedd fel a banki hitelkeretet, miután a független vagyonkezelő aláírta… Igen, a hárommilliárdot az igazgatótanács engedélyezte… Mauricio Rivas még mindig Pueblában van. Ne csinálj semmit. Látni akarom, meddig fajul a hazugsága.

Amikor visszatért, szembeszálltam vele.

– Pontosan mivel foglalkozol?