— Megváltoztak a körülmények.

-Én nem.

Lorena elvesztette a türelmét.

–Ennek az abszurd házasságnak vége. Az a férfi megkapja, amit ígértek neki, és aláírja a válási papírokat.

Elővett egy bankjegyekkel teli borítékot, és a földre dobta Gael elé.

– Tessék. Ez elég ahhoz, hogy eltűnj.

Gael rá sem nézett a pénzre.

– Vedd fel azt.

– Parancsokat adsz nekem?

– Arra kérlek, ne dobálj szemetet a házam elé.

Lorena hangosan felnevetett.

Aztán motorokat hallottunk.

Négy fekete kisteherautó tűnt fel az út mentén a fenyőfák között.

Egy sötét öltönyös férfi szállt le az elsőről.

Egyenesen Gaelhez fordult.

– Minden készen áll, Ortega úr. A tanács már csak az ön engedélyére vár.

Lorena abbahagyta a mosolygást.

Apám elsápadt.

– Ortega? – suttogta a lány. – Gael Ortega… a Grupo Horizonte Norte-tól?

-Igen.

Fernanda úgy nézett a férjem kopott dzsekijére, mintha az hirtelen anyagot váltott volna.

Lorenának kevesebb mint tíz másodperc kellett ahhoz, hogy megváltoztassa az arckifejezését.

– Daniela, lányom, miért nem mondtad meg, hogy ki a férjed?

Hátraléptem.

Még soha nem szólított ilyen gyengéden „lányomnak”.

– Mert én sem tudtam.

– De most már mindent meg lehet oldani. Végül is egy család vagyunk.

– Azért adtál hozzá feleségül, mert büntetésnek gondoltad.

– Egy szorgalmas férfit akartam neked.

– Az eredmény nem változtat a szándékodon.

Másnap a gyárat munkások, újságírók és beszállítók vették körül. Mindenki azt hitte, hogy bejelentik a bezárást.

A bejárat elé egy emelvényt helyeztek el.

Apám, Lorena és Fernanda foglaltak helyet az első sorban.

Mauricio is ott volt egy ügyvéd kíséretében. Előző este több hitelező is megjelent a házassági ajánlata során, és bebizonyították, hogy az állítólagos ingatlanjai, projektjei és autói hamisak.

Gael ment fel először.

Sötét öltönyt viselt, de azzal kezdte, hogy a szakadt kabátjáról beszélt, amiben mindenki látta.

—A Grupo Horizonte Norte megszerezte a gyár banki adósságát. A termelés folytatódni fog, és nem lesznek elbocsátások az előző vezetés adósságai miatt.

A munkások elkezdtek zúgolódni.

Gael felemelte a kezét.

– De először is be kell vallanom valamit. Több emberrel is elhitettem, hogy korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező ember vagyok, mert csalást akartam kivizsgálni. Azt is tudni akartam, hogyan bánnak valakivel, akiről úgy gondolják, hogy nincs hatalma.

Felém fordult.

– Danielát egy olyan próbára tettem, amibe soha nem egyezett bele. Az, hogy a múltban árulás érte, nem jogosított fel arra, hogy egy másik embert próbára tegyek. Daniela méltósággal bánt velem, amikor úgy gondolta, hogy nincs mit kínálnom neki. Válaszul visszatartottam előle az információkat. Nyilvánosan kérek tőle bocsánatot.

Átadta nekem a mikrofont.

Az egész tér elcsendesedett.

– A bocsánatkérését a történtek elismeréseként fogadom el – mondtam. A bizalom egészen más tészta, és időbe telik újjáépíteni.

Lorena ingerülten intett.

Folytatás:

– És ez nem arról szól, hogy felfedeztem, szegény férjem gazdag volt. Ha Gael valóban szegény lett volna, az esküvőmön történtek akkor is ugyanolyan kegyetlenek lettek volna.

Néhány jelenlévő munkás aznap felvételt készített rólam.

Lehajtották a fejüket.

Elővettem a sárgaréz zsilipet.

A mögöttünk lévő képernyőn megjelent anyám, Elena fényképe, amint egy régi szövőszék mellett dolgozik.

– Tizennégy éven át azt mondták nekem, hogy anyám problémákat és adósságokat hagyott maga után. A jogi dokumentumok mást mutatnak. A cég 42%-át birtokolta.

Hatalmas morajlás hallatszott.

– Halála után annak a részesedésnek rám kellett volna szállnia.

A képernyőn feljegyzések, aláírások és dátumok jelentek meg.

Apám felkelt.

– Nem tudtam, hogy negyvenkét százalék.

Lorena hevesen megpördült.

– Aláírtad a lemondásodat!

– Azt mondtad, hogy ez egy ideiglenes engedély.

Ránéztem.

– Apa, te felnőtt voltál. Az aláírásodnak is következményei vannak.

Úgy tűnt, összezsugorodik.

Doña Amalia felment a színpadra, és elmagyarázta, hogyan kapta meg Lorena az apámnak szánt levelet.

Később megjelent az eredeti hitelesített másolata, amelyet anyám ügyvédje őrzött.

Aztán bemutatták a pénzügyi tranzakciókat.

Több százezer pesót utaltak ki a házunknak.

Lorena autója.

Az ékszerek.

A pihenőhely.

Fernanda neveltetése.

Fernanda sírni kezdett.

– Daniela pénzéből finanszírozták az egyetememet?

Lorena felállt.

– Családi pénz volt!

– Azt mondtad, hogy anyám nem hagyott semmit – válaszoltam.

– Az édesanyád mindig mindent meg akart adni neked. Mi van a lányommal? Csak állnom kellett volna és néznem?

– Szóval úgy döntöttél, hogy ha valamit adsz az egyik lányodnak, jogod van ellopni a másiktól.

– Én tartottam fenn azt a házat, amikor az apád alig bírt felkelni, miután megözvegyült!

Apám a színpad felé sétált.

Tíz évvel idősebbnek látszott.

– Ez igaz – mondta. – De ez nem igazolja a többit.

Lorena megvetően nézett rá.

– Most te fogod játszani az áldozatot.

– Nem. Ez már évek óta a problémám.

Apám felém fordult.

„Amikor anyád meghalt, fájdalmat okozott nekem, hogy láttalak. Lorena azt mondta, nehéz természetű és hálátlan voltál, és hogy Elena gyakorlatilag csődbe ment a gyárból. El akartam hinni neki, mert így nem kellett semmit ellenőriznem, vagy senkivel szembesülnöm. A dokumentumokat elolvasása nélkül írtam alá. Néztem, ahogy kivonnak téged az olyan döntésekből, amelyeket jobban tudtál, mint én. És három nappal ezelőtt hagytam, hogy egy idegenhez adjanak feleségül, mert féltem, hogy elveszítem a céget.”