A második dokumentum még rosszabb volt. Egy visszavonhatatlan orvosi és pszichiátriai meghatalmazás volt, amelyben minden egészségügyi jogomat, autonómiámat és fizikai szabadságomat közvetlenül Juliannak és édesanyjának, Celeste-nek adtam át.

Meghűlt a vér az ereimben, jéggé változott.

Nem csak azt tervezték, hogy zárt ajtók mögött bántalmaznak, hogy Julian torz egóját táplálják. Egy mesterien gonosz vállalati bűnbakkereső műveletet hajtottak végre. Fizikailag arra kényszerítettek, hogy beismerő vallomást tegyek a hatalmas pénzügyi bűncselekményeikért, majd azonnal felhasználták a meghatalmazást, hogy bezárjanak egy erősen gyógyszerezett pszichiátriai osztályra, hogy soha ne állhassak bíróság elé, ne tanúskodhassak, és ne beszélhessek ügyvéddel. Örökre eltűnnék egy kipárnázott cellában, magammal cipelve a bűneiket.

Julian vonaglott alattam, vadul forgatta a szemét, amikor látta, hogy a dokumentumokat olvasom. „Te… egy őrült… ribanc vagy…” – fuldokolta, és ömlött a nyál a szájából.

– Csendet! – sziszegtem, és addig szorítottam a karpántot, amíg egy éles, pattanó hang visszhangzott a vállízületéből. Éles hangon, fájdalmasan felnyögött.

Hirtelen egy halk, kellemes csörrenés hasított át a nehéz, nyomasztó zenén. Megérkezett a magánlift, amely egyenesen a tetőtéri lakás előszobájába nyílt.

3. fejezet: A kémiai kényszerzubbony

Felnéztem. Julian kidobta a bejárati ajtó kulcsát az ablakon, de a családi magánlift biztonságos biometrikus szkennerrel működött, megkerülve az összes fizikai zárat.

A fényes acélajtók halk suttogással nyíltak ki.

Celeste Cole belépett a tetőtéri lakásba. Csillogó smaragdzöld estélyi ruhát, egy háznál is többet érő gyémánt nyakláncot és önelégült, győzedelmes mosolyt viselt. Azért jött, hogy megvizsgálja fia kézimunkáit.

De nem azért hívta a család ügyvédeit, hogy megfegyelmezzenek egy engedetlen, síró menyasszonyt, ahogy azt eredetileg a nyomozásom alapján vártam.

Közvetlenül mögötte egy magas, komoly tekintetű férfi sétált sötét öltönyben, kezében egy elegáns, fekete bőr orvosi táskával. Azonnal felismertem a hónapok óta titokban összeállított titkos dossziékból: Dr. Vance , egy rendkívül korrupt magánpszichiáter, aki egy évtizede a Cole család fizetési listáján dolgozott.

És ahogy kilépett a csillár fényébe, megláttam, mit tartott a kesztyűs jobb kezében. Egy előkészített, vastag fecskendő volt, tele sűrű, tejszerű folyadékkal. Egy kémiai kényszerzubbony, amelynek célja az azonnali, ellenállás nélküli együttműködés és anterográd amnézia előidézése.

Celeste egyetlen pillantást vetett antik fátylom szétszórt maradványaira, a leejtett bőrkorbácsra és aranyszínű fiára, aki tehetetlenül feküdt a padlón, levegőért kapkodva a „közönséges” menyasszony alatt. Önelégült mosolya azonnal eltűnt, helyét a teljes, értetlen döbbenet kifejezése vette át.

– Istenem! – sikította Celeste, és remegő, gyémántokkal kirakott ujjával rám mutatott. – Fogja le, doktor úr! Csináld meg most! Heves, pszichotikus rohamot kapott! Adja be neki az injekciót!

Nem estem pánikba. A pánik egy olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, amikor a csapda becsukódik.

Azonnal áthelyeztem a súlyomat, és Juliant a beszorult karjánál és drága kabátja hajtókájánál fogva teljesen lerántottam a márványpadlóról. Adrenalinlökettel felrántottam, jobb karját hevesen a háta mögé csavarva, gyötrődő kalapácsfogássá. Teljesen mögé helyezkedtem, gyakorlatilag 190 centiméter magas és 90 kilós férjemet emberi húspajzsmá változtatva.

Julian felkiáltott, szánalmas, remegő hangon, miközben a vállízülete tiltakozásul sikoltott a természetellenes szög ellen. „Anya! Csinálj valamit! Segíts! El fogja törni a karomat!”

Dr. Vance megdermedt, a tű hasztalanul lebegett a levegőben. Korrupt, gyáva orvos volt, aki magánklinikákon szokott nyugtatni síró, bedrogozott és engedelmes áldozatokat. Teljesen alkalmatlan volt arra, hogy szembeszálljon egy harcművésszel, aki épp most fegyverezett fel egy milliárdos örököst.

– Pontosan egy lépéssel közelebb azzal a tűvel, Doktor! – figyelmeztettem, és a hangom egy oktávval lejjebb esett, hidegen visszhangzott az üvegfalakon. – És ígérem, hogy teljesen kettétöröm a felkarcsontját, mielőtt még levehetné a kupakot. Tegye a fecskendőt az asztalra. Most!

Dr. Vance habozott, tekintete kétségbeesetten cikázott Celeste felé, parancsokat várva.

„Csak tedd le, te idióta!” – sikította Julian, miközben őszinte, megalázó fájdalom könnyei patakzottak az arcán, tönkretéve tökéletesen ápolt külsejét.

A doktor remegve lassan előrehajolt, és a halálos fecskendőt az üveg dohányzóasztalra helyezte, majd három nagy lépést hátrált.

Celeste arca tiszta, arisztokratikus düh maszkjává torzult. A kifinomult matriarcha máza eltűnt, felfedve alatta a mérges kígyót.

– Te ostoba, hálátlan, arrogáns kis nyomorult! – köpte Celeste, és előrelépett, sarkai agresszívan kopogtak a márványon. – Van fogalmad arról, hogy kik vagyunk? Mi építettük ezt a várost. Miénk a rendőrség, miénk a bírák, és miénk te is. Egy senki vagy a semmiből. Holnap reggelre egy bezárt kórteremben fogsz ágyhoz kötözni, és egy olyan összeesküvésről fogsz áradozni, amiben senki sem fog hinni, és a hamisított aláírásod is rajta lesz azon a vallomáson. Vesztettél, Claire. Engedd el, és szedd be a gyógyszeredet!

– Beszéljünk erről a vallomásról, Celeste – mondtam nyugodtan, és nem engedtem be a csalinak.

Egy erős, lefelé irányuló rántással térdre kényszerítettem Juliant, miközben továbbra is kínzó szorítást tartottam a karján. Szabad kezemmel a kabátja mellzsebébe nyúltam, és előhúztam a karcsú, csúcskategóriás okostelefonját.

„Nézd a képernyőt, Julian!” – parancsoltam.

„Menj a pokolba, te pszichopata!” – köpte, és megpróbálta elfordítani a fejét.

Pontosan egy hüvelyknyi felfelé irányuló nyomást fejtettem ki a beszorult karjára. Úgy vonyított fel, mint egy rúgott kutya, a feje reflexből hátracsapódott. A telefon fejlett FaceID érzékelői felismerték az arcvonásait, és a készülék egy halk kattanással azonnal kioldott.