A nászéjszakánkon a férjem gúnyosan elmosolyodott, miközben egy bőrostort és egy hamisított egészségügyi meghatalmazást szorongatott a kezében. „Mostantól minden általam hozott szabálynak engedelmeskedsz” – mondta, szentül meggyőződve arról, hogy egy olyan tehetetlen nőt vett feleségül, akit könnyedén elzárhat a világ elől. Én csak nyugodtan kibújtam a magassarkúmból, és felvettem a védekező alapállást. Amit nem tudott, az az volt, hogy a rettegő, vidéki lány, akit azt hitte, feleségül vett, soha nem is létezett.

– Na és? – vicsorgott Julian a padlóról, sápadt és verejtéktől csúszós arccal, arroganciájával egy utolsó, szánalmas kiállást kísérelve meg. – Letépem a nyakláncot a torkodról! Összetöröm egy kalapáccsal! Hamuvá égetem a merevlemezt!

„Nem teheted tönkre a felvételt, Julian” – válaszoltam, és teljes szánalommal néztem le rá. „Mert nem helyi merevlemezre vagy felhőszerverre rögzít. Élő közvetítés lesz.”

Celeste arcáról az utolsó színfoltok is eltűntek, amitől úgy nézett ki, mint egy gyönyörűen felöltözött holttest. „Élő közvetítés… hová? A rendőrségre?”

– Nem, Celeste – válaszoltam halkan. – A földszinti fogadóterembe.

Lent a pazar, barlangszerű nagy bálteremben a látvány merőben különbözött a tetőtéri lakás csendes, feszült rettegését sugárzó látványtól.

A város háromszáz legelőkelőbb vendége, köztük a Cole Development teljes szavazati bizottsága, számos állami szenátor, a polgármester, és ami döntő fontosságú, a város három legnagyobb pénzügyi újságjának oknyomozó riporterei, élvezték a második fogás bélszínt.

Tíz perccel ezelőtt a hatalmas, faltól falig érő kivetítővászon – amelyre Julianról és rólam készült giccses, romantikus fotómontázst kellett volna vetíteni – hirtelen pislákolni kezdett, elsötétült, majd újraindult.

A gyerekkori babaképek helyett a nagyfelbontású képernyők kristálytiszta, hanggal szinkronizált élő közvetítést kezdtek sugározni közvetlenül a gyémánt nyakláncomból.

Az egész bálterem figyelte, ahogy Julian bezárja az ajtót. Hallották, ahogy a Wagner-zene elfedi a jelenetet. Nézték, ahogy lerombolja anyám fátylát, felemeli a lovaglóostort, és azzal fenyeget, hogy megtöri a lelkemet. A tömeg lélegzetvisszafojtva rémült, miközben a magas társaság aranyifjúja szadista, számító bántalmazóként mutatkozott meg.

De a horror gyorsan teljes, robbanásszerű felháborodássá változott, amikor a hírfolyam rögzítette a tévéképernyőt, amelyen az offshore banki adatok voltak láthatók. Az igazgatótanács megcáfolhatatlan valós időben nézte végig, ahogy Celeste Cole arrogánsan bevallotta, hogy tizenkét millió dollárt lopott el azoknak a munkásoknak a nyugdíjalapjából, akik a felhőkarcolókat építették.

Fent a tetőtéri lakásban fojtogató csend uralkodott, a teljes romok súlyától nehezedve.

Dr. Vance volt az első, aki felfogta a helyzet végzetes súlyosságát. Ledobta drága orvosi táskáját, hátrált a liftajtó felé, és kétségbeesetten nyomkodta a lift hívógombját, próbálva elmenekülni a süllyedő hajóról.

– Blöffölsz – suttogta Celeste, de tökéletesen manikűrözött kezei annyira remegtek, hogy alig tudta magát egyensúlyban tartani. – Ez egy trükk. Szánalmas blöff.

6. fejezet: A Birodalom bukása

Mielőtt még válaszolhattam volna, a tetőtéri lakás nehéz tölgyfa ajtajai – amiket Julian biztonsági zárral zárt be – hatalmas, dübörgő csattanással megremegtek.

Valaki a túloldalon egy acél taktikai faltörő kossal ütötte őket.

REPEDÉS. A vastag fa szilánkokra tört.

REPEDÉS. A nehéz sárgaréz zárszerkezet felnyögött, majd teljesen elengedett.

A dupla ajtó szilánkok robbanása közepette kivágódott befelé. Egy nehézfegyverzetű, fekete páncélba öltözött városi rendőrségi taktikai egység özönlött be a szobába, fegyvereiket rántva, és átfésülték a teret.

„New York-i rendőrség! Senki sem mozduljon! Kezeket a magasba! Le a földre!”

A kék egyenruhák fala mögött, két nyomozó árnyékában, nyugodtan sétált egy elegáns, kifogástalanul szabott szürke öltönyös nő. Maya Hayes volt , a keményfejű kerületi ügyészhelyettes, és egykori főiskolai szobatársam. Ő segített nekem a nyakláncot bedrótolni és megszervezni a digitális csapdát.

Maya mellett pedig, sápadtan, de mélységesen eltökélten, Rebecca Thorne sétált – Julian egykori menyasszonya. A nő, aki rejtélyes módon „idegösszeomlást” kapott, és egy évvel ezelőtt elmenekült a városból, hátrahagyva az életét. A kaotikus termen keresztül a tekintetembe nézett, és lassan, ünnepélyesen biccentett, törhetetlen szolidaritást tanúsítva.

– Julian Cole, Celeste Cole és Dr. Vance – jelentette be Maya, hangja abszolút, megalkuvást nem ismerő jogi tekintéllyel csengett a kiabáló rendőrök felett. Felemelt egy vastag, szövetségi házkutatási parancsokat tartalmazó barna mappákból álló köteg őrizetbe vételt. – Mindannyian azonnal letartóztatás alatt állnak elektronikus csalás, nagymértékű sikkasztás, testi sértési kísérlet, jogellenes megfigyelés, tanúmegfélemlítés és orvosi célú emberrablás kísérlete miatt.

Két izmos tiszt felkapta Juliant a padlóról, durván a háta mögé csavarták a karjait, és pattintották a csuklójára a nehéz acélbilincset. Nem védekezett. Nem szólt semmit. Teljesen, totálisan kiürültnek tűnt, mint egy megtört király, aki a romos birodalmára mered.

Egy női rendőr odalépett Celeste-hez, és kirántotta a bilincseit. Celeste megpróbálta hevesen elütni a rendőr kezét, arisztokratikus büszkesége még utoljára, szánalmasan fellángolt. „Ne merészelj hozzám érni! Tudod, ki vagyok? Enyém lesz a jelvényed!”

– Pontosan tudjuk, hogy ki maga, Mrs. Cole – mondta Maya hidegen, belépve Celeste személyes terébe. – És hála az élő, vágatlan közvetítésnek, amit az újdonsült menyed épp most közvetített a New York Times riportereinek, akik lent iszogatták a pezsgődet, az egész világ pontosan tudja, hogy maga kicsoda.

Miközben kirángatták a sikoltozó, zokogó Celeste-et a penthouse-ból, smaragdzöld ruhája a padlón lógott, Rebecca lassan odajött hozzám. Lenézett a szakadt csipkefátyolra, majd a pezsgősvödör mellett heverő, lehullott fekete ostorra.

– Ugyanezt a szabálykönyvet próbálta rám is alkalmazni – suttogta Rebecca, hangja kissé remegett a régi trauma szellemétől. – Bezárta az ajtót. Lejátszotta a zenét. De én nem tudtam, hogyan védekezzek. Rémült voltam. Egyszerűen aláírtam a titoktartási megállapodásokat, és életemért menekültem.

Kinyújtottam a kezem, és mindkét remegő kezét a kezembe vettem, halkan, vad erővel megszorítva őket. „Túlélted őt, Rebecca. A túlélés annyit tesz, mint visszavágni. Még mindig talpon vagy. És ma este teljesen biztosak voltunk benne, hogy soha többé nem teheti ezt meg senki mással.”