Kilenc nappal azután, hogy úgy döntött, beszél a kerület politikai vezetőjével, útközben megölték.

Julian jeges nyomást érzett a mellkasában.

– Két férfit láttam aznap este.

Elena ránézett.

Julian mindent elmesélt neki: az elrejtett szekeret, a mozdulatlan lovakat, a férfiak arcát, az időt, a havat, és a döntést, hogy továbblovagoljon, mert 20 éven át azt tanulta, hogy akik nem avatkoznak bele, azok túlélik.

Elena nem sikított.

Ez jobban fájt neki.

– Ha másnap mondtál volna 4 mondatot, akkor lett volna egy tanú.

-Tudom.

„Talán Tomás még mindig halott lenne. De én nem töltöttem volna 11 hónapot azzal, hogy arra várjak, hogy azok az emberek eljöjjenek a lányomért.”

Felment az emeletre pakolni.

Julian követte, és amikor látta, hogy a lány elpakolja Lucia ruháit, elvesztette azt a kevés nyugalmát is, ami még megmaradt.

– A lány az enyém.

Elena mozdulatlan maradt.

Nem tűnt meglepettnek.

-Tudom.

Julian úgy érezte, hogy ez a válasz erősebben csapódott belé, mint bármelyik golyó.

– Mióta?

– Az első héttől fogva. Láttam, hogy az asztalon nézed. Aztán rád néztem.

– És azt tervezted, hogy anélkül távozol, hogy szóltál volna nekem?

– Arra gondoltam, hogyan mondhatnám el neked anélkül, hogy elvennéd tőlem a lányomat.

– Én ezt nem tenném.

Elena rövid, humortalan nevetést hallatott.

„Van földed, marhád és pénzed. Nekem 13 pesóm, egy puskám, aminek a kezelését nem tudom, és egy halott ember vezetékneve. Szerinted melyik bíró hallgatna meg először?”

Julian nem talált választ.

– Tomás már azelőtt tudta az igazságot, hogy feleségül vett – folytatta. – Soha nem kérdezte meg, hogy ki vagy. Soha nem éreztette Lucíával, hogy adós. Ha az apja akarsz lenni, először is értsd meg, hogy neki már volt apja.

Ez Juliant védtelenné tette.

Másnap reggel Elena Lucíával együtt elindult egy bérelt kocsin. Julián elengedte, mert nem hitte, hogy joga van megállítani.

2 éjszakán át tartott.

A harmadik napon pirkadat előtt felnyergelt és kelet felé vette az irányt.

A szekeret 13 kilométerre, egy árokba borulva találta meg. Az egyik kereket feszítővassal szétfeszítették. A ló szíjait késsel elvágták. Elena szürke kendője a hóban hevert.

Négy ló lábnyoma volt látható.

Keletről jöttek, és azon az úton tértek vissza.

Semmi jel nem utalt küzdelemre.

Julian megértette, miért.

Azzal fenyegetőztek, hogy elviszik Luciát.

Ellovagolt Valle del Hierróba, és ahelyett, hogy azzal a hatósággal ment volna, amely kevesebb mint egy hét alatt lezárta Tomás meggyilkolásának ügyét, egy fogadóból őrizte Rogelio Duarte rakodását.

Hat felfegyverzett férfit látott, akik látszólag mindenféle munka nélkül álltak a kocsiban. Látta, ahogy két üres szekér érkezik be, és egy megrakott szekér távozik mindenféle regisztráció nélkül. Látta Duartét, széles vállú, jól öltözött arccal, ahogy úgy nevet a vidéki parancsnokkal, mintha közeli barátok lennének.

Ahogy leszállt az éj, Julian körbejárta az udvart.

Az istálló hátsó részén lépett be.

Elenát bezárva találta a nyergestárolóban, Lucia az ölében aludt.

Négy férfi állt őrségben.

Az elsőnek sikerült előrántania a fegyverét.

A lövés visszhangzott a falakról.

Julian olyan pontossággal mozgott a jászlok és az árnyékok között, amilyet a ranch megvásárlása óta nem használt. A második férfi még célzás előtt elesett. A harmadik lőtt, és a golyó Julian bal oldalát, az öve fölött fúrta át. Alig rezzent össze. A negyedik sikítva rohant be az udvarra.

Rogelio Duarte fegyverrel a kezében hagyta el az irodáját.

Julian fegyvert szegezett rá.

– 1 esélyed van.

Duarte a földön fekvő férfiakra nézett, és elejtette a fegyvert.

Julián kiszabadította Elenát és Lucíát. Ezután megkötözte Duarte kezét, és arra kényszerítette, hogy biciklizzen.

Hová mész?

–Hogy megtegyem, amit 11 hónappal ezelőtt kellett volna tennem.

– Megsérültél.

– Ezt nekem is hamarabb észre kellett volna vennem.

Hajnalban megérkezett a kerületi bíróság épülete elé, Duarte pedig a lóhoz volt kötözve. A tér fele kijött nézni.

Julian bement, papírt kért, és eskü alatt tett vallomást tett. Leírta a két férfit, akit az úton látott azon az éjszakán, amikor Tomás meghalt. Megadta az időpontot, a helyszínt és az arcukat.

Aztán a teljes nevével írta alá.

A titkárnő felnézett.

– Biztos, hogy ezt nyilvánossá akarod tenni?

Julián tudta, mit jelent. Húsz éven át várost, vezetéknevet és foglalkozást váltott. Sonorában, Durangóban és Coahuilában még mindig voltak férfiak, akik a fegyverest keresték, aki egykor ő volt.

Elenára nézett, aki Luciával a karjában az ajtóban várt.

– Igen. Ezúttal tudni fogják, hol találjanak meg.

3. RÉSZ
Julián kijelentése nemcsak újra megnyitotta Tomás Carrasco meggyilkolásának ügyét. Egy olyan ajtót is kinyitott, amelyet Rogelio Duarte évek óta lezártnak hitt.

Az egyik, a rakodóudvaron őrizetbe vett férfi rájött, hogy Julián aláírt személyleírása miatt bíróság elé állíthatják emberölés vádjával. Mielőtt véget ért volna a nap, beszélni kért a bíróval.

Szénraktárban elrejtett főkönyveket, másodpéldányokat és egy kifizetési listát adott át a bányavállalat alkalmazottainak. Duarte két éven át hamis pesókat tartalmazó kocsikban csempészte a készpénzt. Egy részét éjszaka értékesítette El Paso-i közvetítőknek.

Tomás nem akármilyen beszélgetést hallott.

Három tisztviselő nevét és a kenőpénzek összegét hallottam.

Ezért ölték meg.