Az alkalmazott, aki magára hagyta a félig nyitott ajtó előtt, sírva tett vallomást. Beismerte, hogy a bűncselekmény után Duarte azzal fenyegette meg a feleségét és két gyermekét, hogy eltünteti, ha beszél.

Tomás halála megszűnt „támadásnak” minősülni, és eljárást indított a kereskedők, a bányamunkások és egy vidéki parancsnok ellen.

Duartét hónapokkal később elítélték.

De a győzelem nem tűnt győzelemnek Elena számára.

Három hétig alig aludt. Lucía sírva ébredt, valahányszor meghallotta a fejhallgató hangját. Ha egy idegen közeledett a panzióhoz, ahol megszálltak, Elena összeszorította az állkapcsát, és körülnézett, hogy merre menjen a menekülés.

Julian kifizette a szobát, és odébb maradt.

Nem ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjenek a tanyára.

Soha többé nem említette az apaságot.

Elena minden délután, ha megengedte, kint ült Lucíával. Megtanította neki megkülönböztetni a lónyomokat, és száraz levélből sípot faragni az ujjai között.

Lucia várni kezdett rá.

– Te is egy házban laksz, ahol lovak vannak?

-Igen.

– És van nekik nevük?

-Minden.

– És találkozhatnék velük?

Julian Elenára nézett, mielőtt válaszolt.

-Amikor csak anyukád akarja.

Nem azt mondta, hogy „amikor akarom”.

Elena észrevette.

Március elején olvadni kezdett a jég a háztetőkről. Egyik délután Lucía korán elaludt, Elena pedig Juliánt kint találta, amint a kalapját tartva ül a kezében.

– Már az első héten el kellett volna mondanom az igazat.

Julián felnézett.

– Nem nekem.

– Nem. Az ő kedvéért. Egy gyerek nem lehet olyan, amit két felnőtt azzal véd, hogy eltitkolja egymás elől az igazságot.

Julián bólintott.

– 11 hónappal ezelőtt kellett volna megszólalnom.

-Is.

–Az életem felét azzal töltöttem, hogy dolgokat néztem, és elsétáltam mellettük.

Elena hallgatott.

– Tomás éjszakája volt az első alkalom, hogy ez a szokás visszatért és elém telepedett.

– Nem adhatod vissza nekem Tomást.

-Tudom.

– És nem lehetsz Lucia apja csak azért, mert láttad magad az arcában.

– Én is tudom.

Elena most először látszott hinni neki.

– Tomás már a születése előtt szerette őt.

– Ezt nem fogom elvenni tőle.

– Még a vezetéknevét sem.

– Még a vezetéknevét sem.

Elena sokáig tanulmányozta.

– Szóval, mit akarsz?

Julian habozott válaszolni, mert ez a kérdés nehezebb volt, mint bármelyik párbaj. Soha nem volt képes anélkül kérni valamit, hogy úgy érezte volna, gyengeséget árul el.

–Maradni akarok. Ha megengeded. Anélkül, hogy bármit is elvennék, ami nem az enyém.

Elena lesütötte a tekintetét.

– Lucía a tiéd.

– Nem úgy.

Mély lélegzetet vett.

– Ez volt az első értelmes dolog, amit tőled hallottam.

Julian alig mosolygott.

Elena lépett egyet, és megragadta a kabátja elejét.

A panzió ajtajában csókolta meg, miközben az ereszről csöpögött az eső, és egy szekér haladt el mögöttük. Nem volt gyengéd csók. Bűntudatot, félelmet, haragot és egy olyan gyengédséget hordozott magában, amit egyikük sem tudott megnevezni.

Amikor elváltak egymástól, Julian a homlokát az övéhez támasztotta.

– Nem akarom őt lecserélni.

– Akkor ne tedd.

— És mi lesz velünk?

– Majd meglátjuk, abba tudjuk-e hagyni a menekülést.

Áprilisban visszatértek a tanyára.

Nem férjként és feleségként.

Még nem.

Elena visszaköltözött a kis szobába Lucíához. Julián továbbra is a ház másik oldalán aludt. Újra főzni kezdett, de már nem alkalmazottként. Amikor Julián megpróbálta kifizetni neki a havi fizetését, Elena az asztalon hagyta az érméket.

–Ha azt akarod, hogy ez működjön, kezdd azzal, hogy ne alkalmazz engem a családod tagjának.

– Akkor el kell mondanod, mik vagyunk.

—Emberek tesztelése.

– Ez drágának hangzik.

—Olcsóbb, mint 20 év bujkálás.

Lucía olyan könnyedén alkalmazkodott, hogy a felnőtteket megszégyenítette. Találkozott a lovakkal, és úgy döntött, hogy a legidősebbet Kapitánynak hívják, pedig már volt neve.

Néha megkérdezte Tomás felől.

Elena nem titkolta a történetét.

Mutatott neki egy kis fényképet, amelyen világos kalapot viselt, bajusszal és félénk mosollyal.

– Ő volt az apád, Tomás.

– És Julian?

Elena Julianra nézett, mielőtt válaszolt.

– Julian is szeret téged.

Lucíának ennyi elég volt.

Nem kellett megfejtenie azt, amit a felnőttek labirintussá változtattak.

Júliusban, amikor Elena betöltötte a négyet, egy egyszerű fahéjas süteményt sütött. Mateo édességeket hozott a faluból. Julián adott neki egy gyereknyereget, amit két hét alatt készített el, Lucía pedig azonnal használni akarta Capitánon.

Mielőtt elfújta volna a gyertyákat, a lány Julianra nézett.

– Gyere közelebb.

Engedelmeskedett.

Lucía az egyik kezével a lány, a másikkal pedig Elenáét fogta meg.

-Most már igen.

Julian érezte, hogy valami belül, valami régi és kemény, hangtalanul enged a helyének.

Azon az estén, miután lefektette a lányt, Elena megtalálta Juliánt, amint a verandáról az utat nézte.

– Még mindig arra vársz, hogy eljöjjenek érted.

– Jönnek már.

A nyilatkozatban szereplő neve már két regionális újságban is megjelent. Egy volt kollégája üzenetet küldött Parraltól, amelyben megkérdezte, hogy valóban ő-e. Egy másik férfi fenyegetést hagyott egy chihuahuai bárban.

Julian nem titkolta.

– Elmehetek, mielőtt megérkeznek.

Elena mozdulatlan maradt.

– Ezt akarod?

– Azt akarom, hogy biztonságban legyél.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

Julián lehunyta a szemét.

-Nem.

– Akkor ne használd a biztonsági szolgálatunkat megint elegáns szökésként.

Ránézett.