– Aki a házamról akar beszélni, jöjjön és mondja a szemembe – mondta a botjára támaszkodva. – Jacinta megdolgozik a fizetéséért. És a következő, aki bemocskolja a nevét a gyerek előtt, egyetlen szarvasmarhát sem fog eladni nekem.

Egy időre elültek a mormogás.

A legfájdalmasabb megaláztatás egy vasárnap történt. Egy nő kézen fogta két lányát, és egy másik padsorba ment, amikor Jacinta és Tomás leült a közelükbe. Eusebio mindent hátulról látott. A mise alatt nem szólt semmit, de utána megvárta a nőt a temetőben.

– Ha attól félsz, hogy a közelükben ülve terjedni fog a szegénység, megnyugodhatsz. Hónapok óta osztozom velük egy asztalon, és még mindig az enyém a birtokom.

Jácinta megharagudott rá, amikor hazaért.

– Nem kell minden csatát megvívnod értem.

– Nem. De néhány az enyém, mert a vezetéknevemet használják, hogy bántsák őket.

Szeptemberben Eusebio régi sebének elfertőződése majdnem megölte őt. Jacinta két álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy borogatást cserélt és kanállal vizet adott neki. Amikor a láz alábbhagyott, kinyitotta a szemét, és hallotta, ahogy Eusebio imádkozik.

– Imádkozott értem?

-Igen.

-Mert?

– Mert muszáj volt. És mert senki más nem volt ébren, hogy megtegye.

Ez a válasz jobban összetörte, mint a betegség.

Hetekkel később Eusebio kérte, hogy elmehessen misére. Ekkor elkezdte olvasni a felesége Bibliáját. Októberben pedig Jacinta megkérdezése nélkül döntött: Tepatitlánba utazott, Dr. Ignacio Villaseñor megvizsgáltatta magát, aki írásban igazolta, hogy teljes szellemi képességei megmaradtak, majd felkereste Licenciado Aurelio Cárdenast, egy megbízható közjegyzőt és ügyvédet.

Új végrendeletet írt alá. Los Mezquites Jacintára száll, a pénz egy részét Tomás oktatására különítette el. Meghatározott összegeket hagyott gyermekeire, Rogelióra és Beatrizra.

– Azt fogják mondani, hogy őrült – figyelmeztette Aurelio.

– Ezért hoztam az orvost.

Eusebio az eredetit közjegyző őrizetére bízta, és még aznap este elmesélte Jacintának.

– Mondtam neki, hogy ne tegye.

– És megértettem, miért. Pontosan ezért tettem. Nem adtál el nekem szeretetet, és én nem vettem meg a társaságodat. Ez az én döntésem.

A hír eljutott Rogelio Valdiviához Guadalajarába.

Rogelio 46 éves volt, marhatenyésztőként dolgozott, és évekig úgy kezelte apját, mint egy megoldatlan ügyet. Miután elolvasta a közjegyző levelét, előhúzott egy fiókból egy általános meghatalmazást, amelyet Eusebio írt alá 20 évvel korábban, amikor megsérült és a balesete után nyugtatókat kapott. Senki sem emlékezett erre a dokumentumra. Soha nem vonták vissza hivatalosan.

Ezzel 70 szarvasmarhát adott el Los Mezquitesből egy Aguascalientes-i vevőnek, és a pénzt a saját számlájára utalta.

Ezután meglátogatta a haciendát.

Kedves volt az apjához. Tomásnak adott egy zsebkést. Gratulált Jacintának a vakondfogáshoz. Másnap megvárta, amíg mindenki lement a karámba, bement az irodába, és egy hamis sort írt be a könyvelési könyvbe: „70 eladott szarvasmarha”, Jacinta hamisított aláírásával.

Mielőtt elment volna, egyedül találta.

– Adok neki 500 pesót, és elmehet a fiával.

-Nem.

—700.

Jacinta megszárított egy tányért.

– Ha meg tudnál venni, már veszítettél volna.

Rogelio örömtelenül mosolygott.

– Meg fogja bánni.

Hat héttel később egy névtelen levél érkezett a helyi bankba, amelyben az özvegy által lebonyolított „szabálytalan tranzakciókat” ítélték el. Elterjedt a pletyka: Jacinta szarvasmarhákat adott el az öregember háta mögött.

Addig tűrte a sértéseket, amíg egy délután be nem csomagolta két bőröndjét.

Eusebio meglátta őket az ajtóban.

– Nem fog elmenni.

– Tönkreteszik a nevüket miattam.

– A nevem 68 évig fennmaradt ezeknek az embereknek a segítsége nélkül. A pletykáikat is túl fogja élni.

– Nem akarom, hogy egy megtévesztett öregemberként emlékezzenek rá.

Eusebio a padlóra csapott a botjával.

– Tizennégy évig senki sem jött megkérdezni, hogy egyedül vacsorázom-e. Most mindenki azt mondja, hogy törődik velem. Nincs szavazati joguk.

Jacinta sírt, de azért kicsomagolta a bőröndjeit.

Még aznap este ellenőrizte a főkönyvet. Megszámolta a szarvasmarhákat. Pontosan 70 darab hiányzott.

Felhívta Cayetanót.

A brigádvezető megvizsgálta a cetlit, és elsápadt.

– Doña Jacinta… ez a kézírás úgy néz ki, mint a tiéd, de ezt a sort később írtad. Nézd, mennyire összenyomja az alatta lévőt.

Jacinta száraz hidegséget érzett a mellkasában.

Valaki nemcsak a marhákat lopta el.

Előkészítette a bűntudatát.

3. RÉSZ
Jacinta nem aludt. Hajnal előtt kézzel másolta le a számlakönyv minden oldalát, beleértve a dátumokat, a vásárlásokat, a borjúelléseket, a mezőgazdasági munkásoknak kifizetett összegeket és a szarvasmarha-márkákat. Két másolatot készített. Az egyiket elrejtette egy varródobozban; a másikat elvitte Aurelio Cárdenas ügyvédnek.

„Tartsd a tanya előtt, és írd fel a mai dátumot” – kérte.

Aurelio felnézett.

– Félsz, hogy az eredeti példányok eltűnnek?

– Nem tudom, mitől félek. Csak azt tudom, hogy valaki betört az irodába, és megpróbált rám kenni egy rablást.

Aurelio összehasonlította a bejegyzést más oldalakkal, és megkérte, hogy ne nyúljon semmi máshoz. Az ügy hamarabb bíróság elé került, mint várták.

Rogelio petíciót nyújtott be, amelyben kérte, hogy apját jogilag cselekvőképtelennek nyilvánítsák vagyonának kezelésére. Szellemi leépülésre, érzelmi függőségre és „egy nála 29 évvel fiatalabb nő manipulációjára” hivatkozott. Csatolta egy guadalajarai orvos véleményét, aki soha nem vizsgálta meg Eusebiót.

A meghallgatást 1907 márciusában tartották zsúfolásig megtelt terem előtt. Dr. Villaseñor bemutatta bizonyítványát, a bankigazgató beszélt, Eusebio pedig habozás nélkül válaszolt a földdel, állatállománnyal, adósságokkal és végrendeletével kapcsolatos kérdésekre.