– Tudja, mit írt alá és miért? – kérdezte a bíró.

–Tökéletes. A fiam is tudja. Azért vagyunk itt.

A kérést elutasították.

Rogelio senkire sem nézve távozott.

Egy hónapig úgy tűnt, hogy elmúlt a veszély.

Április 18-án kora reggel a farmkutya úgy ugatni kezdett, mintha lemészárolnák.

Jacinta füstszagra ébredt.

A nyergestároló lángokban állt.

A lángok a könyvelési könyveket tároló iroda felé száguldottak. Tomás mezítláb lement a lépcsőn; Jacinta a terasz felé lökte.

– Maradj a kútnál. Ne mozdulj!

Cayetano és három mezőgazdasági munkás odaszaladt, hogy kiszabadítsák a lovakat. Tizennégyet húztak ki. Amikor a tető egy része nyikorogni kezdett, Jacintának eszébe jutott egy vasláda, benne nyugtákkal és dokumentumokkal.

Belépett.

– Jacinta! – kiáltotta Cayetano.

Előrelépett a füstben, megtalálta a dobozt, és ahogy visszafordult, egy sugár hullott mögötte. Cayetano bement, arcát egy vizes zsákkal takarta el, és kihúzta Jacintát, majdnem magával rántva. Kint Jacinta jobb ujja lángokban állt. Addig hempergett a sárban, amíg el nem oltotta.

Eusebio bot nélkül érkezett meg a házból, térdre esett és tovább kúszott.

– Jácinta!

Felemelte megégett karját.

–Én élek.

A tűz elpusztította az irodát és az összes eredeti könyvet.

De nem a közjegyzőnél őrzött másolatot.

Két nappal később eltűnt egy nemrég felvett mezőgazdasági munkás, Julián Rentería. Cayetano utánajárt a referenciáinak, és kiderült, hogy hamisak. Egy nő azt állította, hogy látta őt a tűzvész előtt nem sokkal a San Juan de los Lagos-i autópálya felé lovagolni.

A vidéki rendőrség 11 nappal később találta meg egy lóvásáron. Julián bevallotta: Rogelio fizetett neki a tűzért, és hónapokkal korábban a hamis sor megírásáért is. A 70 szarvasmarha vevője is felismerte Rogeliót.

Aurelio összegyűjtötte a régi meghatalmazást, az adásvételi szerződést, a letéti szelvényt, a vevő nyilatkozatát, a dátummal ellátott másolatot és Julián vallomását. A döntő pillanat a júniusi állatvásáron jött el, több száz ember előtt.

– Hónapokig azzal vádoltak egy nőt, hogy lopott erről a birtokról. Ma megmutatom, ki írta rá a nevét a lopási jegyzőkönyvre.

Hangosan felolvasta a dokumentációt.

A tér moraja csenddé változott.

Ekkor Beatriz Valdivia, Eusebio lánya, felállt az emberek között.

– Tudtam a szarvasmarhákról.

A férje megpróbálta megállítani azzal, hogy megragadta a karját. A lány kiszabadult.

– Rogelio azt mondta, rá akarta venni apámat, hogy változtassa meg a végrendeletét. Levelet írtam apának kérdésekkel, hogy megtudjam, mennyit tud. Nem tudott a tűzről. Esküszöm. De tudtam, hogy Jacintát hibáztatják, és hallgattam, mert azt gondoltam, hogy ha elmegy, többet kapok.

Eusébio lehunyta a szemét.

Beatriz sírt.

„Apa, évekig nem látogattalak meg. Akkor jöttem vissza, amikor megtudtam, hogy valaki más örökölhet. Ez mindent elmond.”

Az egész tér Jacintára meredt.

Be volt kötve az alkarja, és Tomás mellette ült.

Megalázhatott volna mindenkit. Megismételhette volna a hallott sértéseket. Ehelyett azt mondta:

– Te döntötted el, miért érkeztem ahhoz a kapuhoz anélkül, hogy megkérdezted volna, milyen utat választottam.

Senki sem szólt semmit.

– Tudom, milyen éhezni. És tudok valami rosszabbat is: hogy az emberek úgy kezelik a szegénységet, mint egy ragályos betegséget. Nem akarom, hogy velük is ugyanígy bánjanak.

A bolt felé nézett, a nőkre, akik padot cseréltek a templomban, és a férfiakra, akik elmosolyodtak, amikor opportunistának nevezték.

– Bárki, aki tudni akarja, mi történik Los Mezquitesben, szívesen látott. Az ajtó nyitva lesz. Lesz kávé. De legközelebb, ha valakit üres kézzel lát megérkezni, kérdezze meg tőle, honnan jött, mielőtt eldönti, mit vinne magával.

Rogeliót csalásért, hamisításért, lopásért és a gyújtogatásban való részvételéért ítélték el. Eusebio nem kért kegyelmet. Egyszerűen csak ezt írta neki: „Talán megtanítottam neked mindennek az árát és a nagyon kicsinek az értékét. Ez az én felelősségem. De egy ártatlan nő nevét a lopásodra rátenni a te felelősséged. Apaként megbocsátok neked; az igazságszolgáltatás majd gondoskodik a többiről.”

Másképp bocsátott meg Beatriznek.

Arra kényszerítette, hogy leüljön Jacintával szemben, és elmondjon mindent, amit eddig elhallgatott. Utána megengedte neki, hogy minden héten visszatérjen segíteni a konyhában. Beatriz éveken át ezt tette.

Los Mezquites újjáépítette az istállót. Tomás segíteni kezdett Cayetanónak a szarvasmarhákkal, Eusebio pedig újra elkezdte járni a karámokat. A város fokozatosan visszatért, nem beszédekkel, hanem élelemmel, magvakkal és a kerítésépítéshez szükséges kezekkel.

1908 októberében Eusebio megkérte Jacintát, hogy üljön le vele a folyosón.

„Mielőtt bármit is mondanék, a végrendelet úgy marad, ahogy van” – mondta.

Jácinta összevonta a szemöldökét.

– Ez nem hangzik egy egyszerű beszélgetés kezdetének.

– Sosem voltam könnyelmű.

Eusébio vett egy mély lélegzetet.

„Amikor megérkeztél, azt hittem, szükségem van valakire, hogy ne haljak meg egyedül. Később rájöttem, hogy ez nem volt elég. Egy férfi, aki csak az egyedülléttől fél, bárkit elfogadna az ágya közelében. Én nem akarok akárkit.”

Jacinta lejjebb engedte a varrást.

– Mit akarsz?

–Tudni akarom, mi fog itt történni holnap, és melletted akarok ülni, amikor megtörténik. Vitatkozni akarok a sóról, megtanítani a fiúnak, hogyan válasszon lovat, nézni, ahogy kinyitod az ablakokat, és hallani, ahogy azt mondod, hogy tévedek, pedig szinte soha nem tévedek.

Jácinta most először mosolygott.

-Alig.