Ugyanez volt a helyzet a gyerekekkel is.

Nem próbált az apja lenni, de szemmel tartotta.

Egy nap Nico bemászott a karám alá, miközben a két igásló, Trueno és Mora a földet kapargatta. Hallottam Mateo sikolyát, és elszaladt. Tomás már bent volt. Megragadta Nicót a kabátja hátuljánál fogva, és felemelte, éppen mielőtt Trueno patáját letette volna oda, ahol a fiú ült.

Nico sírva fakadt.

Tamás lehajolt.

„Ezek a lovak több mint 800 kilót nyomnak. Nem látnak téged lent. Ha visszamész, megölhetnek. Érted?”

Niko bólintott.

Aztán Tamás Mátéra nézett.

– Szükségem van egy alsó deszkára abban a karámban. Menj, hozd a kalapácsot. Segítesz majd nekem.

Mateo mozdulatlan maradt, meglepetten, hogy a lány nem hibáztatta.

Azon az éjszakán, miközben a gyerekek aludtak, Tomás először beszélt a testvéréről. Tizenegy évvel korábban halt meg lázban. Ezután elvonult a hegyekbe.

A borítékra gondoltam, de csendben maradtam.

A tél viharral érkezett, amely három napra elpusztította a karámot. A negyedik nap hajnalán egy brutális robajlást hallottunk.

Tamás felállt.

—A pajta.

Elment.

20 perc telt el.

Mateo rám nézett.

– Túl sokáig tartott.

Követtem őt. A hó majdnem térdig ért. Amikor megláttam a pajtát, Tomást a tetőn találtam, amint havat lapátolt. A főgerenda meghajlott.

Aztán megcsúszott.

Oldalra esett és a földre zuhant. Amikor odaértem, megpróbált felállni, de a jobb lába nem reagált.

– A tető – morogta. – Az állatok.

Mateo megjelent mögöttem.

Meglátta az ásót.

– Én csinálom.

„Nem!” – kiáltottam.

– Anya, vidd be!

Felmászott a tetőre, mielőtt megállíthattam volna.

Tamás csatlakozni akart.

– A szél felboríthatja.

– Akkor imádkozz, hogy ne történjen meg.

Ketten sikerült Tomást bevonszolnunk a faházba. Kificamodott a térde. Láttam már hasonló sérüléseket Joaquín balesete után. Adtam neki egy mezcal infúziót, összekötöztem a lábát, és visszaragasztottuk az ízületet, miközben ő egy törölközőbe harapott, hogy ne sikoltozzon.

Elájult.

Mateo egy óra múlva tért vissza, jéggel borítva.

– A gerenda nyikorgása abbamaradt.

Olyan szorosan öleltem, hogy fájt a karjaim.

Tomás 10 napig nem tudott dolgozni. És most először látta, mire vagyunk képesek.

Mateo etette a lovakat és takarította az istállókat. Lucía tojásokat gyűjtött és Inésre vigyázott. Én fejtem, főztem, foltoztam, vizet hordtam és kötéseket cseréltem.

Lábadozása harmadik napján megpróbált felkelni anélkül, hogy szólt volna nekem. A falhoz kapaszkodva találtam, sápadtan a fájdalomtól.

– Ha még egyszer megpróbálja eljátszani a hőst, az ágyhoz fogom kötözni.

– Vannak kerítések, amiket ellenőrizni kell.

– 5 ember ellenőrzi őket.

– Gyerekek ők.

–Ők az én gyermekeim. És tovább éltek, mint gondolnád.

Tomás ismét összeesett, bosszúsan magára.

Mateo, aki az ajtóban állt, egy vödör tejjel lépett be.

– A tehenet már megfejték. Morának is tettem friss szalmát.

Tomás olyan komolysággal nézett rá, hogy a fiú kiegyenesedett.

– Ellenőrizted a hátsó lábat?

„Volt egy kő a patkó és a patkó között. Már eltávolítottam.”

Tomásnak egy pillanatra szüksége volt a válaszhoz.

-Gratulálok.

Mateo lesütötte a tekintetét, de láttam, hogy felderült az arca. Joaquín halála óta senki sem beszélt vele úgy, mint egy ügyes fiúval, anélkül, hogy megkövetelte volna tőle, hogy felnőttként viselkedjen.

Az a pillanat jobban fájt, mint gondoltam volna.

Valamit megértettem Tomásban is: nem tudta szavakkal kimutatni a szeretetét. Úgy mutatta ki, hogy megjavított egy zsanért, mielőtt valaki megsérült volna, az utolsó darab húst is otthagyta a gyerekeknek, vagy anélkül tanított, hogy az, aki nem tudta, haszontalannak érezte volna magát.

Egyik délután Inés odalépett Tomás ágyához, és egy fadarabra mutatott, amit éppen faragott.

-Ló.

– Ez egy bot.

-Ló.

Tamás felhorkant.

Tíz perccel később adott neki egy ügyetlen kereket.

Inés úgy ölelte át, mintha aranyból lenne.

Azon az éjszakán, amíg aludt, úgy döntöttem, hogy nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni a borítékot.

Kivettem.

Kinyitottam.

Benne egy levél volt Joaquíntól, a férjemtől.

Az első sorban felismertem a kézírását.

„Tomas: ha bármi történne velem, keresd meg Elenát és a gyerekeimet, mielőtt a családom elvesz tőlük mindent.”

A levél alatt pedig egy Joaquín anyja által aláírt átvételi elismervény volt.

Olyan pénzt gyűjtöttem össze, ami jogilag a gyermekeimet illeti.

De a legrosszabb a végére volt írva:

„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem értem oda időben, hogy elmondjam, ki okozta az összeomlást.”

3. RÉSZ
Háromszor elolvastam az utolsó sort. Joaquín gyanította, hogy a halála nem egy egyszerű baleset lesz, és utasítást hagyott Tomásnak: védjen meg minket, ha bármi történne vele.

Megvártam, amíg a gyerekek elaludtak. Tomás a tűz mellett ült, kinyújtott lábbal, kezében egy csésze kávéval.

Letettem a kártyát az asztalra.

– Az igazságot akarom.

Az arca megváltozott.

Nem próbálta tagadni.

– Azt terveztem, hogy elmondom, amikor megnyílik az út.

– Azért találtál rám, mert Joaquín kért meg.

Tamás bólintott.

– Évekkel ezelőtt együtt dolgoztunk, mielőtt felmentem a hegyekbe. Segített, amikor a bátyám meghalt. Később külön utakon jártunk, de sosem hagytuk abba a levelezést egymásnak.

– Miért nem szóltál semmit a boltban?

– Mert ha azt mondanám, hogy elmegyek érted, nem tudnám, hogy önszántából jössz-e velem, vagy félelemből. És mert még mindig nem volt semmilyen bizonyítékom.