Odatoltam neki a nyugtát.

– Az anyósom kapta ezt a pénzt.

Tamás lenézett.

„Ez a bányászati ​​vállalat kártérítése volt. Egy része neked és a gyerekeknek kellett volna járjon. Joaquín azt írta nekem, hogy az anyja és a testvére, Arturo nyomást gyakorolnak rá, hogy aláírjon néhány papírt. Ő azonban nem volt hajlandó.”

Kifutott a vér az arcomból.

Emlékeztem, hogy az anyósom azt mondta, nincs pénz. Emlékeztem, hogy Arturo két héttel a temetés után új csizmát viselt.

– És az összeomlás?

Tomás elővett egy vaskulcsot a zsebéből.

– Joaquín egy dobozt hagyott egy nyugdíjas mérnök házában az alatta lévő faluban. A kulcs nyitja azt a dobozt. Soha nem tudtam elmenni érte. Amikor meghalt, a hó elállta az utat.

Oda néztem, ahol Mateo aludt.

– Akkor, amikor eljön a tavasz, együtt megyünk lemegyünk.

Tamás tagadta.

– Nem kell beleavatkoznod.

Közeledtem.

„Megölték a férjemet, vagy segítettek meghalni. Elrabolták a gyerekeimet. Természetesen bele fogok keveredni.”

– Nem akarom, hogy bármi történjen veled.

– Akkor ne engedj el egyedül.

Attól az estétől kezdve megszűnt létezni a köztünk lévő megállapodás. Már nem egy özvegy voltunk, aki a munkájával fizeti a szobáját, és egy magányos férfi, aki házhoz megy. Ketten voltunk, akik ugyanazt a házat védték.

A tavasz későn érkezett. Amikor végre megnyílt az út, Don Eusebio szekérrel felment fát venni.

Hírt hozott.

–A bánya újra megnyílt. Találtak egy másik eret. A város újra tele van.

Aztán rám nézett.

– Az anyósod azt mondja, hogy elhagytad a családot, és Tomás akaratod ellenére tart itt.

Száraz nevetést hallattam.

– Persze, hogy ezt mondja.

Don Eusebio megköszörülte a torkát.

– Azt is mondta, hogy ha visszajössz, kérni fogja, hogy vegyék el tőled a gyerekeket, amiért „összezsúfolódva élsz egy olyan férfival, aki nem a férjed”.

Tamás összeszorította az állkapcsát.

Haragot éreztem, de félelmet nem.

–Tökéletes. Akkor lemegyünk, mielőtt ő felmegy.

Két nappal később a kicsiket egy szomszédnál hagytuk. Mateo ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön.

–Apa írta nekünk azt a levelet. Én is megyek.

A nyugdíjas mérnök neve Salvador Cárdenas volt. Egy vályogházban lakott a város szélén, és úgy tűnt, hónapok óta várta ezt a napot.

Amikor meglátta a kulcsot, becsukta az ajtót.

„Joaquín tudta, hogy valami nincs rendben a bányában” – mondta. „Arturo Vázquez olcsóbb fa gerendákat vett, és a különbözetet zsebre vágta. Az anyja vezette a hamis számlákat. Joaquín felfedezte, hogy a minősített gerendákat friss fával cserélik le.”

Le voltam fagyva.

– Arturo az adminisztrációban dolgozott?

– Beszerzési vezetőként. Amikor Joaquín feljelentéssel fenyegette, 3 irat eltűnt. 4 nappal később bekövetkezett az összeomlás.

Salvador elővett egy fémdobozt.

Számlák másolatai, levelek, beszállítók nevei és egy mennyiségeket tartalmazó jegyzetfüzet voltak benne. Volt ott egy nyilatkozat is, amelyet Joaquín írt alá két nappal a halála előtt.

Nem vádolta Arturo-t azzal, hogy közvetlenül ő omlott össze a bányát.

Rosszabb volt.

Joaquín azt írta, hogy Arturo tudta, hogy egy szakasz összeomolhat, és elrendelte, hogy tartsák nyitva, hogy ne álljon le a termelés.

Nem egy váratlan baleset volt.

Szándékos hanyagság volt.

Felkerestünk egy ügyvédet Gómez Palacióban, aki a bányák munkaügyi ügyeivel foglalkozott. Áttekintette a dokumentumokat, és elmondta, hogy van okunk követelni az ellopott kártérítést, valamint feljelentést tenni csalás, hamisítás és a halálesetek esetleges büntetőjogi felelőssége miatt.

Anyósom még aznap délután megtudta.

Salvador házához ért, és a nevemet kiabálta.

– Elena! Gyere ki azonnal!

Kimentem a teraszra. Tomás két lépéssel lemaradt.

Arturoval volt.

A sógorom rám mutatott.

– Elvitted a gyerekeket egy vademberhez lakni, és most ki akarsz rabolni minket.

– Elloptad őket? Vannak nálam az aláírásoddal ellátott nyugták.

Az anyósom elsápadt.

– Ez családi pénz volt.

– A gyerekeim Joaquín családját alkotják.

–Joaquín végül mentálisan beteg lett.

Mateo mögöttem jött ki.

– Ne beszélj így az apámról!

Arturo egy lépést tett felé.

Tamás közbelépett.

Nem emelte fel a hangját.

– Még egy lépés, és vége ennek a beszélgetésnek.

Artúr megállt.

Másolatot készítettem a nyilatkozatról.

– Joaquín tudott a gerendákról. Tudta, hogy te utasítottad őket a további működésre.

Arturo most először tűnt el dühösnek.

Ijedtnek tűnt.

– Ez semmit sem bizonyít.

– Elég ahhoz, hogy egy bíró kérdéseket tegyen fel.

Anyósom megragadta a karomat.

Gondold át, mit csinálsz. Ha tönkreteszed Arturo életét, ezzel a családdal is végzel.

Elengedtem.

– Ez a család kint hagyott minket 4 gyerekkel és 27 pesóval. Te tönkretetted őket korábban.

A folyamat hónapokig tartott. A bányavállalat elismerte, hogy korábban is érkeztek bejelentések erről a szakaszról. Arturo ellen csalás, hamisítás és biztonsági szabálysértés miatt indult eljárás; anyósomnak vissza kellett fizetnie a hamisított dokumentumokkal kapott pénz egy részét.

Mindez nem hozta vissza Joaquínt hozzám, de a gyerekeim visszaszerezték, ami az övék volt, és abbahagyták a hazugságok terjesztését.

Amikor mindennek vége lett, visszatértünk a tanyára.

Don Eusebio néhány héttel később más hírekkel érkezett.

Mrs. Hatcher szakácsot keres. Jó fizetés. Van hely a gyerekeinek. Iskola a közelben.

Láttam Tomást a ruhaszárítókötélről. Úgy tett, mintha egy zsanért javítana a karámon, de a kalapácsot úgy tartotta, hogy nem mozdította.