– És te is maradtál?

– Azt hittem, megérdemlem.

Mariana elismerte bűnösségét. Hónapokig azon tűnődött, vajon Julián túlélte volna-e, ha elég pénze lett volna egy másik orvosra.

– A szerencsétlenség nem tesz senkit bűnössé.

– Mondd ezt azoknak, akiknek szükségük van valakire, akire rámutathatnak.

A meghallgatás rosszabb volt, mint Mariana képzelte. Eusebio nem szeretetből kérte, hogy elvigye magához a fiúkat. „Rendről”, „családnévről” és „fegyelemről” beszélt. Marianát olyan nőként mutatta be, aki elküldte gyermekeit az utakra lakni, és most egy olyan férfi házában él, aki nem rokona neki.

–Az unokaöcséimnek rendes házra van szükségük.

– Megvan – felelte Mariana.

– Valaki más háza.

A városi bíró Gabrielre nézett.

– Milyen a viszonyod a hölggyel?

– Az a fajta, amely az együtt dolgozó és egymást tisztelő emberek között tükröződik.

Eusebio felnevetett.

– Milyen kényelmes.

Aztán megemlítette Isabel halálát. A szobában azonnal mormogás támadt. Gabriel nem hajtotta le a fejét, de Tomás ökölbe szorította a kezét.

– Meghalt az apám – mondta a fiú. – Ez nem jogosít fel arra, hogy gyere és kitalálj nekünk egy másikat.

A bíró csendet rendelt el. Nem adományozott gyámságot Eusebionak, de nem is utasította el a kérelmét. 30 napot adott a fiúk állapotának felülvizsgálatára, és figyelmeztetett, hogy bármilyen incidens következményekkel járhat Marianára nézve.

Mielőtt elment, a bíró négyszemközt kért beszélni Marianával.

„Nem veszem el a gyerekeidet, mert szegény vagy. De a sógorod tanúkat állíttatott, akik azt mondják, hogy a gyerekek túl sokat dolgoztak, és hogy te eközben veszélynek tetted ki őket. Ki kell vizsgálnom, hogy történt-e bántalmazás vagy elhanyagolás.”

– A gyerekeim azért dolgoznak, mert egy család vagyunk, nem azért, mert valaki kizsákmányolja őket.

– Akkor bizonyítsd be. És győződj meg róla, hogy ez alatt a 30 nap alatt senkinek ne legyen oka az ellenkezőjét állítani.

Ez a figyelmeztetés egészen visszafelé is elkísérte. Mariana a szekéren ülő gyerekeire nézett, és az ismerős szégyenérzetet érezte, mint aki tudja, hogy a szegénységet mindig jobban meg kell védeni, mint a pénzt.

Eusebio elégedetten távozott.

– Csak egyetlen hibát kell elkövetned.

Marianna nem válaszolt.

A hiba úgy tűnt, 5 nappal később történt.

Egy vihar ereszkedett le a hegyekből, olyan erős széllel, hogy fémlemezeket tépett le és mesquite fákat hajlított meg. Gabriel és Tomás a pajtához rohantak. Mateo és Nicolás a kecskéket és teheneket a védett karámokba vezették. Mariana lámpásokat és köteleket cipelve a közelükben tartotta Diegót.

A kerítés egy szakasza felszakadt, és több szarvasmarha rohant ki egy patakba, amely percről percre egyre magasabbra emelkedett.

„Tomás, gyere velem!” – kiáltotta Gabriel.

Ketten kimentek az esőbe. Sikerült elállniuk az utat, de egy borjú beakadt néhány ágba. Amikor Diego meglátta, elszaladt anélkül, hogy hallgatott volna az anyjára.

– Diego, ne!

A föld megremegett a lába alatt.

Gabriel beugrott és megragadta a fiút az ingénél fogva, mielőtt az áramlat elsodorta volna. Tomás Gabrielt az övénél fogva tartotta, míg Mateo és Nicolás egy kötelet húztak ki a szárazföldről. Mind az öten a sárba estek, amikor sikerült kijutniuk.

Gabrielnek kificamodott a válla, és mély vágás volt a homlokán.

Diego remegve ölelte át.

– Ne engedj el engem.

– Most már kint vagy.

– Nem a streamről beszélek.

Gabriel egy pillanatra lehunyta a szemét. Mariana meghallotta, és el kellett lépnie, nehogy bárki is lássa, ahogy megtörik az arca.

Visszaérve a házba, Gabriel megpróbált felkelni a bekötözött válla ellenére. Mariana leültette.

– Egyszer hagyd, hogy más végezze el a munkát.

– Nem tudom, hogyan kell csinálni.

– Nos, tanulj.

Diego elaludt a széke mellett, továbbra is Gabriel két ujját fogva. Gabriel nem próbálta elmozdítani a kezét.

Kimerülten, de élve ébredtek fel. Miközben felmérték a károkat, Tomás valami furcsát talált a kidőlt kerítés mellett: a drót nem pattant el a szélben. Simán elvágták.

– Don Gabriel. Gyere és nézd meg ezt.

Gabriel lehajolt, megvizsgálta a végét, majd az út felé nézett.

– Valaki elvágta.

Nem volt idejük megvitatni. Dél előtt megjelent egy szekér. Eusebio volt az, a bírósági jegyző kíséretében.

– Értesítettek a balesetről – mondta aggodalmat színlelve. – Egy gyerek majdnem meghalt a gondozása alatt.

Mariana a párás hőség ellenére is fázott.

Tomás felemelte a drótkötelet.

– Valaki átvágta a kerítést.

Eusebio rá sem nézett.

A titkárnő egy újabb dokumentumot adott át.

– A bíró holnap látni akarja őket. A helyzet megváltozott.

Gabriel egy lépést tett Eusebio felé, de Mariana megragadta az ép karját.

Aztán Nicholas, aki addig hallgatott, a jövevény csizmáira mutatott.

– Anya… nézd.

Eusebio sarkához egy darab rézdrót eresztett, ugyanolyan, mint a kerítésé, de még mindig egy tüskébe tekeredett.

Eusebio most először hagyta abba a mosolygást.

3. RÉSZ
Eusebio megpróbálta leszedni a drótot a sarkáról, de Tomás előtte állt.

– Ne nyúlj hozzá.

– Húzódj félre.

– Te voltál az, aki átvágta a kerítést?

Mariana közbelépett, mielőtt a vita testi sértésbe torkollott volna. Gabriel, akinek a válla sápadt volt, a titkárnőre nézett.

–Láttad a drótot. Ezt jegyzőkönyvbe akarom venni.

Eusebio szárazon felnevetett.

– Egy darab fémtől bűnöző leszek?