– Nem – mondta Nicholas. – De a csizmái ugyanazt a nyomot hagyták a karám mellett.
Eusebio búcsúzás nélkül beszállt a kocsijába.
Másnap reggel zsúfolásig megtelt a bíróság. A jegyző megmutatta a táviratot. Tomás elmagyarázta, hol találta, Nicolás pedig leírta az ujjlenyomatokat. Eusebio mindent tagadott.
Aztán kinyílt az ajtó.
Roque Cárdenas, egyike azoknak a férfiaknak, akik Eusebiót elkísérték első látogatásakor, kalap nélkül lépett be.
– Átvágtam a kerítést.
Eusebio hirtelen felállt.
-Csendben maradj!
A bíró ököllel az asztalra csapott.
Roque nagyot nyelt.
– Don Eusebio fizetett nekem, hogy kinyissam a karámot a vihar alatt. Azt mondta, a szarvasmarhák megszöknek, és így bebizonyíthatja, hogy a fiúk veszélyben élnek. Megesküdött, hogy senkinek sem esik baja. Amikor megtudtam, hogy Diego majdnem megfulladt, nem tudtam tovább hallgatni.
Mariana a sógorára nézett.
– Képes voltál megölni a saját testvéred fiát, hogy megnyerj egy vitát?
–Meg akartam akadályozni, hogy végül egy idegent „apának” szólítsanak.
Tamás felállt.
– Hagytad, hogy egy pajtában aludjunk.
– Amit tudtam, megadtam nekik.
– Mindennap emlékeztetett minket, mennyibe kerül, hogy itt legyünk. Don Gabriel sosem éreztette velünk, hogy túl sokat eszünk.
Eusebio Marianára mutatott.
–Kitörli Juliant.
Mariana addig lépett előre, amíg meg nem állt előtte.
„Senki sem törli ki a férjemet. Julián tovább él abban, amit a gyermekeinek tanított. De a halottak tisztelete nem jelenti azt, hogy meg kell büntetni az élőket.”
A bíró elutasította Eusebio kérelmét, elrendelte a szabotázs kivizsgálását, és kijelentette, hogy nincs bizonyíték elhanyagolásra vagy bántalmazásra. A fiúk az anyjukkal maradnak.
Kint Diego megölelte Gabrielt. Mateo és Nicolás megkönnyebbülten felkiáltottak. Tomás komoly maradt, amíg Gabriel a vállára nem tette ép kezét. Aztán lehajtotta a fejét és sírt.
–Vége van.
– Nem akarom, hogy újra megtörténjen.
Mariana sem.
Azon az estén Gabrielt a konyhában találta. Az asztalon egy Parras-i közjegyző által készített dokumentum hevert.
-Mi ez?
– Valami, amit hamarabb kellett volna tennem.
A dokumentum hivatalossá tette Mariana és a fiúk munkáját partnerséggé a produkció egy részére vonatkozóan. Elismerte a hozzájárulásukat érkezésük napjától kezdve, és egy kis diófa parcellát foglalt le Mariana számára hónapokig tartó munkájának és fejlesztéseinek fizetségül.
Mariana becsukta a mappát.
– Nem fogadhatom el, hogy földet ad nekem.
„Nem adom oda neked. A farm ezekben a hónapokban többet termelt, mint az azt megelőző hat év bármelyikében. Napszámosokat kellett volna fizetnem a főzéshez, a javításokhoz és az adminisztrációhoz. Nem akarom elvenni mások munkáját.”
– Mi van, ha holnap megbánja, hogy itt vagyunk?
– A földdarab továbbra is a tiéd marad. A részed továbbra is a tiéd marad. Lesz miből kiindulnod anélkül, hogy bárki engedélyét kérnéd.
Mariana úgy érezte, ezek a szavak megérintették azt a félelmet, amit régi otthona elvesztése óta elrejtett.
– Miért tenném ezt?
– Mert igazad volt. Egy ígéret nem elég, ha valaki már egyszer mindent elveszített.
– Azt hittem, azt fogja mondani, hogy azért teszi, mert szeret minket.
– Én is. De az, hogy szeretlek, nem jogosít fel arra, hogy azt kérjem tőled, hogy függj tőlem.
Gábriel alig mosolygott.
– Jobban szeretném, ha elmehetnél, és úgy dönthetnél, hogy maradsz.
Mariana három nappal később írta alá, miután áttekintette a dokumentumot a közjegyzővel, és két záradékot módosított. Gabriel nem tiltakozott. Büszkének tűnt, hogy Mariana minden szavát kiállja.
Ettől kezdve valami megváltozott közöttük. Mariana már nem érezte úgy, hogy minden felszolgált ételért hálával kell viszonozni. Gabriel megértette, hogy valakinek a védelme azt is jelentheti, hogy megadjuk neki a szabadságot, hogy nemet mondhasson.
A fiúk továbbra is a farmot tekintették meg a világuknak. Tomás szinte oktatás nélkül tanulta meg a szarvasmarhák gondozását. Mateo szerszámokat javított. Nicolás nyomon követte a magokat és a betakarítást. Diego pedig tökéletesítette a Gabrieltől tanult sípot.
Hónapokkal később, egy jó termés után, Gabriel kihívta Marianát a folyosóra.
– Szeretnék kérdezni valamit. A dokumentum továbbra is a tiéd marad, bármit is mondasz.
– Ez veszélyesen hangzik.
-Valószínűleg.
Az udvar felé nézett, ahol a fiúk egy talicskán vitatkoztak.
–Hat évig azt hittem, vége az életemnek anélkül, hogy meghalnék. Aztán jöttél, és azt mondtad, hogy van négy gyereked, és nincs hová menned. Azt mondtam, van egy farmom, amit nem tudok egyedül vezetni. Egyikünk sem értette, mit mondok.
Marianának könnyek szöktek a szemébe.
– Azt akarom, hogy maradj. Nem házvezetőnőként vagy csak partnerként. Azt akarom, hogy a feleségem légy, ha te is életet akarsz velem építeni.
Néma maradt.
– Nem akarom Isabelt lecserélni.
– Nem tehetted.
Marianna elmosolyodott.
– És nem fogod Juliant lecserélni.
– Én sem tudtam.
– Akkor tele lesz a házunk emlékekkel.
– Szerintem jobb, mint egy csenddel teli ház.
Marianna egyetértett.
Amikor a gyerekeknek elmondta a hírt, Diego megölelte Gabrielt. Mateo kiáltotta. Nicolás megkérdezte, hogyan fognak változni a beszámolók. Tomás volt az utolsó, aki közeledett.
–Apám azt szerette volna, ha valaki gondoskodik anyámról anélkül, hogy kisebbnek érezné magát.
Gábriel kezet rázott vele.
– Remélem, megfelelek a hozzá fűzött reményeknek.
Tamás megrázta a fejét.
–Azt is akarom, hogy gondoskodjon rólad. Szükséged van rá.
