Inés a padláson ült. Tomás halála óta nem sírt a nővérei előtt vagy a közjegyző irodájában. Ott, a lámpa mellett tartva a kézírását, hiányolhatta őt anélkül, hogy bárki eldöntötte volna helyette, mit jelent ez az örökség.

Könnyű esővel virradt. A karó azt mutatta, hogy az éjszaka folyamán megemelkedett a vízszint. Inés elsétált a faluba, és megkereste a kovácsműhelyt. Eusebio kétszer is elolvasta Tomás levelét, mielőtt megszólalt.

– Hónapokkal ezelőtt kért tőlem egy új tengelyt. Nem jutottam el odáig, hogy megkovácsoljam, mert még mindig hiányoztak a méretek.

– Ide írtam le őket – mondta Inés, miközben kinyitotta a jegyzetfüzetet. – Gyere el, és nézd át őket velem.

Eusebio átnézte a rajzait, majd néhány órára bezárta a kovácsműhelyt. La Ciénagában mindketten a biztonságos partról vizsgálták meg a mechanizmust. A kovács megerősítette, hogy a repedés komoly. Mielőtt új darabot szerelnének be, meg kell tisztítaniuk a kifolyót, egy kedvező napon le kell csökkenteniük a vízszintet, és embereket kell felbérelniük, hogy a kaput a helyén tartsák a munka alatt.

Jacinto Aparicio aznap délután érkezett meg. Az ő legelői öntötték el először a vizet, amikor a csatornát lezárták, de eleinte ugyanazzal a bizalmatlansággal tekintett Inésre, mint nővérei hangjában.

„Tomás minden részletet tudott erről” – mondta. „Ahhoz, hogy a szomszéd elárasztása nélkül kinyisd, tudni kell, mikor változik a lagúna szintje.”

Inés megmutatta neki a feljegyzéseket, és elmagyarázta, milyen lépéseket fog tenni, mielőtt elköltözteti.

–Segítségre van szükségem a nádas irtásában. Az ő földjeik is a lefolyó víztől függenek.

Jacinto másnap visszatért két fiával és egy szekérrel, hogy elszállítsa a levágott anyagot. Inés egy hosszú nyelű gereblyével dolgozott mellette. Még nem tudta kifizetni őket, de írásban dokumentálta, hogy mely napokon járultak hozzá, és azt a részt, amelyet akkor fog fedezni, amikor elkezdődnek a Tomással megállapodott részletek.

Néhány nap múlva a víz apadni kezdett. Láthatták, melyik deszkákat kell kicserélni, és Eusebio befejezte a tengely megmérését. Egy útszéli özvegyasszony, Doña Rita, kenyeret és kávét hozott. Száraz takarókat is kölcsönadott Inésnek, amíg megjavítja a tetőt.

A hír eljutott a nővéreihez. Beatriz levelet küldött, amelyben megkérdezte, hogy igaz-e, hogy a tulajdonosok fizetik a csatorna üzemeltetését. A férje felajánlotta, hogy megveszi a földet, mielőtt Inés az utolsó néhány pesóját javításra költené. Azt mondta, így „megfelelőbb” munkát találhatna.

Inés összehajtotta a levelet, és eltette a tulajdoni lappal együtt. Arra gondolt, hogy azonnal válaszol, de először tudni akarta, hogy mennyibe fog valójában kerülni a munka. Délután felbérelt egy ácsot, hogy vizsgálja meg a gerendákat, és Jacintóval megbeszélte, hogy az egyes tulajdonosok mekkora összeget hajlandóak hozzájárulni. Nem kellett neki, hogy mindenki bízzon benne, mert Tomás lánya volt; szüksége volt egy olyan megállapodásra, amelyet be tud tartani.

Aztán két napig szakadt az eső. Inés hajnal előtt kiment, hogy megmérje a csatornát, és látta, hogy egy nagy ág beszorult az újonnan megtisztított kifolyóba. Jacinto fiai segítettek eltávolítani a partról. Amikor a víz újra ömleni kezdett, az egyik kaputartó megdőlt.

Eusebio, aki épp akkor érkezett meg a kész tengelynel, letette a szerszámait a földre.

„Ha az a gerenda eltörik, ma nem tudjuk a helyére tenni a darabot” – mondta. „Figyelmeztetnünk kell az út menti házakat.”

Inés a falu felé nézett. A vízszint még mindig emelkedett, és több család is a legalacsonyabb pont közelében aludt. Átadta Jacintónak a jegyzetfüzetet, amely a csatorna rajzánál volt nyitva.

– Ismered ezeket a házakat. Menj, és ébreszd fel őket – kérte. – Megmérem, milyen közel mehetünk el anélkül, hogy bárkit is elveszítenénk a vízben.

3. rész
Jacinto és fiai figyelmeztették az út menti szomszédokat. Doña Rita kinyitotta a magasabban fekvő házát, hogy fogadja azokat, akiknek el kellett hagyniuk az alsóbb házakat. Senkinek sem kellett vakon hátrahagynia a holmiját: a férfiak szekerekkel tértek vissza, amíg még át lehetett kelni, míg mások a vízállást figyelték.

Inés, Eusebio és az ács nem nyúltak a csatorna nyomása alatt megsérült zsiliphez. Megtisztították az oldalsó árkokat, amelyeket Tomás a jegyzetfüzetébe rajzolt, ellenőrizték, hová fog elfolyni a felesleges víz, és távol tartották a bámészkodókat a gyaloghídtól. Ahogy leszállt az este, a vízszint emelkedése abbamaradt, mint amilyen gyorsan megijesztette őket. A házak biztonságban voltak, bár a legelők egy része továbbra is víz alatt maradt.

Két nap telt el, mire bölcsebbnek tűnt a szerkezeten dolgozni. Inés megragadta az alkalmat, hogy Eusebióval együtt megvizsgáljon minden egyes darabot. A ferde gerenda az aljánál sérült meg, és a tengely előtt ki kellett volna cserélni. Az ács száraz fát választott, amit egy szomszédos faluból lehetett beszerezni; Jacinto felajánlotta a szekerét, hogy hozza el.

Egyetlen kalapácsütéssel sem sikerült megjavítani a zsilipet. Napokig tartott a sár eltakarítása, az illesztések beállítása, az újramérések és a víz visszahúzódásának megvárása. Inés a padláson talált érmékkel fizette az anyagokat, és minden kiadásról feljegyzést vezetett. Ha egy darab nem illett, Eusebiora hallgatott; ha a legelők még mindig túl nedvesek voltak, elment Jacintóhoz ellenőrizni őket. Apja tanításai hasznosak voltak, mert olyan emberekkel együtt tudta alkalmazni őket, akik jobban ismerték a helyet nála.