Renata azért volt a „győztes”, mert ahhoz a férfihoz ment feleségül, aki állítólag közelebb hozta őket a hatalomhoz.

Én voltam a „kudarc”, mert egy olyan férfihoz mentem feleségül, aki nem érezte szükségét annak, hogy dicsekedjen a kisugárzásával.

Annyira kegyetlen volt az irónia, hogy már-már nem élveztem.

Rodrigo megpróbált odamenni Mateóhoz.

– Ezt elintézhetjük egymás között. Visszaadom a pénzed. Az apósom majd elad valamit, én meg keresek befektetőket…

Máté megrázta a fejét.

– Még mindig nem érted.

-Milyen dolgot?

– Ez megszűnt tárgyalás lenni, amikor úgy döntöttél, hogy mások erőforrásait veszed igénybe.

Rodrigo a húgomra nézett.

Renata most először hátrált egy lépést.

– Tudtad, hogy ellopták az esküvői pénzt?

„Nem lopták el” – mondta. „Ideiglenes volt.”

– És mi a helyzet a vesztegetéssel?

Rodrigo hallgatott.

Renata arckifejezése megváltozott.

Nem az én hibám volt.

Félelem volt.

– Szóval nem leszel alelnök?

Ez a kérdés jobban fájt, mint bármelyik sikoly.

A férje ellen vizsgálatot indítottak, a szüleim évekre adósságban lehetnek, és ő csak azt akarta tudni, hogy megtartja-e még a címét, amivel egész délután hencegett.

Rodrigo megvetően nézett rá.

– Csak ez érdekel téged?

– Azt mondtad, minden biztosított!

Mindenki előtt elkezdtek vitatkozni.

A vendégek, akik korábban felvették a megaláztatásomat, most nem vették elő a telefonjukat. Néhányan diszkréten távoztak. Mások az autójukat kérték. A barátok, akik órákig körülvették Rodrigót, percek alatt eltűntek.

Aztán anyám jött felém.

– Zsófia, szerelmem…

Hátraléptem.

Soha nem nevezett így.

-Nem.

Figyelj rám, az egész csak félreértés volt.

– Úgy ültettél ki, mintha a személyzet tagja lennék.

– Csak a fotókat akartam…

– Ott hagytál egy vihar kellős közepén.

A hangom nem jött ki hangosan, de most először nem remegett.

– És amikor Renata bort öntött rám, nem kérdezted meg, hogy jól vagyok-e. A ruhája miatt aggódtál.

Apám is odalépett.

– Lányom, az anyukád ideges.

– Nem vagyok a lányod. Ezt mondtad.

Ernesto lehunyta a szemét.

– Hibáztam.

– Ez nem egy kifejezés volt. Évek voltak.

Emlékeztem minden karácsonyra, amikor megkérdezték, mennyit keres Mateo. Minden étkezésre, amikor Renata dicsekedett az utazásaival, és anyám a saját pénztárcáját az enyémhez hasonlította. Minden alkalommal, amikor apám azt mondta, hogy a karrierem „drága hobbi”. Minden meghívásra, ahol messze ültettek minket, mert Mateo a munkahelyi teherautójával érkezett.

– Sosem akartad tudni, hogy ki a férjem – folytattam. – Csak az óráját akartad tudni, mennyibe kerül. Sosem érdekelt, hogy tisztel-e engem, hogy gondoskodik-e rólam, vagy hogy boldog vagyok-e.

Mateóra néztem.

Egyetlen szót sem szólt, hogy dicsekedjen magával.

Nem volt rá szükség.

–Azt hitték, azért vesztettem, mert nem úgy éltem, mint te. És ma, még ha Mateónak egy fillére sem lenne, akkor is tévednének.

Ettől végül megríkatta az apámat.

Nem a te adósságod.

Nem a botrány.

Hogy.

Talán azért, mert túl későn értette meg, hogy éveket töltött azzal, hogy a családját befektetési portfólióként értékelte.

Renata elkenődött sminkkel közeledett felém.

– Sofi, segíts!

Ránéztem.

-Hogy?

–Beszélj Mateóval. Mondd meg neki, hogy vonja vissza a panaszt. Rodrigo hibázott.

– Egy tévedés?

– Nem tudtam, mit csinálok.

Rodrigo keserűen felnevetett.

– Persze, hogy tudtam.

Renáta felé fordult.

-Csendben maradj.

– Te is tudtad.

Az egész szoba ismét elcsendesedett.

A húgom elsápadt.

– Mit mondasz?

Rodrigónak már nem volt mit védenie.

– Tudtad, hogy az esküvő egy részét céges számláról fizetik. Mondtam, hogy ne kérdezd meg.

Renáta megrázta a fejét.

– Azt mondtad, ez vezetői juttatás.

– És imádtad elhinni.

Anyámnak egy székre kellett támaszkodnia.

Renata kétségbeesetten nézett rám.

– Szófia, nem tudtam, hogy illegális.

Nem válaszoltam.

Mert hirtelen eszembe jutott a hajfésű.

Az ígéret.

Az eső.

Kimentem a szobából.

Mateo mögöttem jött.

A zuhogás alábbhagyott. Odamentem, ahová Renata elhajította a dobozt, és elkezdtem keresgélni a sárban.

– Segítek – mondta Mateo.

– Nem. Magamnak kell megtalálnom.

Több percig is eltartott.

Végül egy szürke villanást láttam.

A fésű meg volt görbülve és beborítva kosszal.

Letöröltem az ujjammal.

Gombócot éreztem a torkomban.

A nagymamám évtizedekig őrizgette azt a darabot. Nem ért egy vagyont. Soha nem is ért.

Pontosan ez volt a lényeg.

Túlélte, mert valaki úgy döntött, hogy a története számít.

Renata mögöttünk jött ki.

Már nem úgy nézett ki, mint egy magazinokban megjelent menyasszony. Ruhája szegélye foltos volt, haja kócos, tekintete pedig tele volt kétségbeeséssel.

-Szófia…

Felé fordultam.

– Nagymama megkért, hogy adjam oda neked.

Renata a hajfésűre nézett.

– Tartsd meg.

-Nem.

A kezébe adtam.

–Betartottam az ígéretemet. Az, hogy mit csinálsz vele, már nem az én felelősségem.

Sírni kezdett.

-Bocsáss meg.

Évekig álmodoztam arról, hogy hallom ezt a szót.

Amikor végre megérkezett, semmit sem javított meg.

– Remélem, egy napon megérted, miért kell így érezned – mondtam neki.

És elmentem.

A következő hónapok kevésbé voltak filmesek és sokkal nehezebbek.

Rodrigo nem lett alelnök. A Horizonte végleg lemondta a felvételét, és az ágazat számos vállalata a belső vizsgálatok és a jogtalanul elsikkasztott pénzeszközökkel kapcsolatos eljárások után elutasította a felvételét.