A nővérem folyton a férjem körül parádézott egy törölközőben, és „ártalmatlan tesztnek” nevetett rajta – egészen addig a napig, amíg a férjem végre reagált, és a nővérem arca teljesen elvörösödött a szégyentől.

Szorosabbra húzta a törölközőt az egyik karja alatt.

„Szóval ez büntetés.”

„Azt kértem, hogy ne csinálj valamit a házamban.”

„Nem. Ha meg akartalak volna büntetni, hagytalak volna, hogy Andrew müzlijét egyed. Ő a szörnyű fajtát veszi.”

András rám mutatott.

“Szükségtelen.”

Kayla nem nevetett.

„Összetört a szívem, Amanda. Nincs pénzem. Még munkám sincs.”

„Tudom.”

„Nincs pénzem.”

– És határidőt is szabsz?

„Adok nekünk egy tervet.”

„Ugyanaz a dolog.”

„Nem, nem az.”

Andrásra nézett.

„És te is. Egész héten úgy viselkedtél, mintha valami ragadozó lennék.”

András felvette a kávéját.

“Nem.”

„Adok nekünk egy tervet.”

„Minden alkalommal elmész, amikor bejövök a szobába.”

„Először azért hagytam ott, mert kínos volt” – vallotta be. „Miután Amanda megkért, hogy hagyd abba, azért hagytam ott, mert már nem akartam részt venni.”

„Miben?”

„Azért mentem el, mert kínos volt.”

„Bármilyen kísérletet is képzeltél, amit csinálsz. Folyton megpróbáltál karaktert csinálni belőlem, miközben vitatkoztál a feleségemmel.”

Kayla most az egyszer nem tudott gyors választ adni.

Aztán rám nézett.

– Te mondtad neki, hogy ezt mondja.

Kayla nem tudott gyors választ adni.

Megráztam a fejem.

„Fogalmam sem volt, hogy szobákat nézeget.”

András rám pillantott.

– Valószínűleg szólnom kellett volna.

“Igen.”

– Valószínűleg szólnom kellett volna.

– Azt hittem, a kimaradás azt jelenti, hogy azt mondod: „Ő a húgod.” – Hüvelykujjával végigsimította a bögréje fülét. – Tulajdonképpen otthagytalak egy olyan határt erőltetni, ami mindkettőnkre hatással volt.

Ránéztem. Erre nem számítottam.

„Hagytam, hogy egy olyan határt erőltess, ami mindkettőnkre hatással volt.”

Kayla hitetlenkedve felnevetett.

„Remek. A házassági workshop véget ért. Felöltözhetek már?”

– Kérlek – mondtam.

A lépcső felé fordult.

– És Kayla?

Megállt.

„Az egyik ilyen szoba most nyitva van. A hölgy, aki mutatja, ma délután szabad.”

„Az egyik ilyen szoba most nyitva van.”

Kayla megpördült.

„Megbeszéltél velem egy időpontot?”

– Találtam egy listát – felelte Andrew.

Felvettem a telefonját és megnéztem.

Világos emeleti hálószoba. Közös konyha. Kis hátsó udvar.

„Találtam egy listát.”

Semmi luxus.

Semmi szörnyűség.

Csak egy szoba.

Kayla felé tartottam a telefont.

„Meg fogjuk nézni.”

„Én nem költözöm oda.”

„Akkor ne tedd. Még keresünk.”

Összeráncolta a homlokát.

„Nem kényszeríthetsz rá.”

„Én nem költözöm oda.”

– Igazad van. – Letettem a telefont. – De ha itt maradsz, amíg kitalálod, mit kell tenned, látnom kell, hogy megteszed.

Kayla rám meredt.

Aztán felmasírozott az emeletre.

Egy ajtó bezárult.

„Igazad van.”

András ivott egy korty kávét.

„Szerintem ez jól sikerült.”

Ránéztem.

„Egy szót sem.”

„Értettem.”

Húsz perccel később Kayla farmerben és pulóverben jött le a földszintre.

Megtalálta a legrondább régi köntöst is az ágyneműszekrényünkben, és az egyik karjára dobta.

„Egy szót sem.”

Elhaladva egy székre ejtette.

“Boldog?”

Megnéztem.

„Izgatott.”

A kiadó szoba egy Renee nevű nőé volt.

Körülbelül Kayla egyidős volt, és heti három napot dolgozott otthonról.

Körülbelül Kayla korú volt.

A ház kicsi volt, de tiszta.

Kayla kétszer is átvizsgálta a hálószobát.

Másodszorra is kinyitotta a szekrényt, és a kelleténél tovább állt ott.

Renée megmutatta nekünk a konyhát.

Kayla kétszer is átvizsgálta a hálószobát.

„Nem érdekel, ha későn főzöl” – mondta. „Csak utána takaríts. Hétköznap 11 óra után csend van. A papírtermékeket szétválasztjuk.”

Kayla bólintott.

„Szükséged van valamire valakitől, akivel együtt élsz?” – kérdezte Renee.

Kayla láthatóan váratlanul érkezett.

“Nekem?”

„Igen. Van valami, ami megőrít?”

Kayla láthatóan váratlanul érkezett.

Kayla gondolta.

„Ne add kölcsön a ruháimat anélkül, hogy megkérdeznéd.”

“Rendben.”

Renee a mosókonyha felé indult.

Kayla ott maradt, ahol volt.

“Ennyi?”

Renée hátranézett.

“Mi?”

„Ne add kölcsön a ruháimat anélkül, hogy megkérdeznéd.”

– Nem akarod tudni, miért?

– Ezek a te ruháid.

– Ésszerűnek tűnik – vont vállat a nő.

Aztán továbbment.

Kayla nem tette.

Néztem, ahogy a húgom a szekrényajtót bámulja.

– Nem akarod tudni, miért?

A hét folyamán először hallotta valaki Kayla egyik határát, és egyszerűen csak annyit mondott, hogy oké.

Hazafelé menet Kayla mellettem ült, a szobalista még mindig nyitva volt a telefonján.

András nem jött meg.

Ez volt az én döntésem.

Ez a beszélgetés ránk tartozott.

Félúton jártunk haza, mire feltettem a kérdést, amit eddig kerülgettem.

Ez volt az én döntésem.

„Miért kellett volna Andrew-nak elbuknia?”

Kayla továbbra is a szélvédőn keresztül nézett ki.

„Nem tettem.”

„Akkor miért nem volt elég, amikor arra kértelek, hogy hagyd abba?”

Lezárta a telefonját.

Több háztömbnyire hallgatott.

Aztán azt suttogta: „Mert Eric nem csalt meg.”

„Miért kellett volna Andrew-nak elbuknia?”

Rápillantottam.

“Mi?”

– Nem csalt meg. – A hüvelykujja végigsimított a sötét képernyőn. – Nem ütött meg. Nem lopott tőlem. Nem volt másik nő.

Egy piros lámpánál lassítottam.

„Akkor mi történt?”

„Nem csalt.”

Kayla úgy adta meg a választ, mintha még mindig utálná, hogy milyen kevés helyet foglal el.

„Azt mondta, hogy nem akar többé minket.”

A fény megváltozott.

Meg sem mozdultam, amíg a mögöttem lévő sofőr meg nem nyomta a dudát.

Kayla kinézett az oldalsó ablakon.

„Hat év, Amanda. És ennyi volt.”

„Azt mondta, hogy nem akar többé minket.”

Én vezettem.

Nincs tanács.

Nincs mentség Ericnek.

Nem próbáltam kevésbé csúnyává tenni a mondatot.