Aztán Kayla azt mondta: „Vártam, hogy megtudjam, mit tett.”
„És nem tette?”
„Vártam, hogy megtudjam, mit tett.”
– Nem – mondta, majd elhalkult a hangja. – Csak azt akartam, hogy legyen valami oka.
Végre megértettem, miért figyelte Andrew-t olyan közelről.
Nem azért, mert őt akarta.
Mert bizonyítékként akarta látni.
„Csak azt akartam, hogy legyen valami oka.”
– Tudni akartad, hogy az enyém sem más – motyogtam. – Ha Andrew megbukott a te teszteden, akkor Ericnek volt értelme.
Kayla rám nézett. Aztán visszafordult az ablak felé.
“Talán.”
– És ha Andrew nem?
A telefontok egy laza sarkát piszkálta.
„Ha Andrew megbukott a vizsgádon, akkor Ericnek volt értelme.”
Amikor válaszolt, a hangja szinte túl halk volt ahhoz, hogy hallani lehessen.
„Akkor talán nem is kapcsolatokról volt szó.”
Vártam.
„Lehet, hogy csak az enyém volt.”
Behajtottam a kocsifelhajtónkra és leállítottam a motort.
Egyikünk sem nyúlt az ajtók felé.
„Akkor talán nem is kapcsolatokról volt szó.”
Egy perc múlva Kayla megszólalt: „Nem akartam elvenni tőled Andrew-t.” Végül rám nézett. „Csak tudnom kellett.”
A kilincs felé nyúltam, majd megálltam.
„De a szívfájdalom megmagyarázza, miért akartál bizonyítékot.”
Kayla engem figyelt.
„Nem akartam elvenni tőled Andrew-t.”
„Ez nem magyarázza meg, miért nem számított neked a „neme”-em.”
A keze mozdulatlanul szorongatta a telefont.
És ezúttal nem vitatkozott.
Bent Kayla visszatette a ronda köntöst a székre.
„Sajnálom” – mondta.
Vártam.
Nem vitatkozott.
„Nem azért, mert összetört a szívem. Még mindig elég elkötelezett vagyok iránta.”
A köntösre nézett.
„Sajnálom, hogy úgy döntöttem, be kell bizonyítanod, hogy a határaid értelmesek, mielőtt tiszteletben tartanám őket.”
– Köszönöm – mondtam.
„Nem vagyok hajlandó holnap költözni.”
„Nem kérlek rá.”
„Még mindig elég elkötelezett vagyok amellett.”
Leültünk a konyhaasztalhoz, és tényleges formát adtunk az „ideiglenesnek”.
Kayla folyamatosan állásokra jelentkezett. Amint bevétele lett, hozzájárult valami kisebb összeggel. Együtt átnéztük a kiadott albérleteket, és kiválasztottunk egy reális kiköltözési dátumot.
„És nincs több teszt” – figyelmeztettem.
Andrew belépett élelmiszerekkel a kezében.
„És nincs több teszt.”
„Ennek valószínűleg általános szabálynak kellene lennie.”
Kayla rámutatott.
„Senki sem kérdezett meg.”
„Beszélhet a saját konyhájában.”
András letette a táskákat.
„Köszönöm, Amanda.”
Kayla a szemét forgatta, de nem volt mögötte harc.
„Beszélhet a saját konyhájában.”
Aztán András rám nézett.
„És legközelebb, ha valami mindkettőnket érint, nem fogok a „ő a húgod” mögé bújni.”
“Jó.”
Kayla felnyögött.
„Ti ketten érzelmileg egészségesek lesztek a szeme láttára?”
– Valószínűleg – mondta Andrew. – Elköltözhetsz, ha elviselhetetlenné válik.
„Nem fogok elbújni a „ő a húgod” mögé.”
Egy konyharuhát dobott rá.
Másnap reggel már hét előtt hallottam a zápor hangját.
András éppen kávézott, amikor léptek hallatszottak lefelé a lépcsőn.
Rám pillantott.
Hátrapillantottam.
Kayla lépett be az ágyneműszekrényünkből előkerült ősi kék köntösben.
Kayla lépett be az ősi kék köntösben.
A zsebein kifakult kacsák díszítették, az egyik ujja pedig valamivel rövidebb volt, mint a másik.
Egyenesen a kávéfőzőhöz ment.
András nem szólt semmit.
Én sem.
Kayla a kávébabos zacskó felé nyúlt, amit Andrew online rendelt.
Megállt.
„Használhatom ezeket?”
András nem szólt semmit.
Andrew lenézett a bögréje teteje fölött.
“Igen.”
“Köszönöm.”
Ennyi volt.
Nincs bejelentés.
Nincs bocsánatkérés túra.
Csupán egy olyan kérdés, amiről korábban soha nem gondolta volna, hogy fel kell tennie.
Ennyi volt.
Aztán Kayla kinyitotta a magas szekrényt.
A szűrők a felső polcon voltak.
Nyújtózkodott.
Kihagyott.
András felállni kezdett.
Kayla rámutatott.
“Ül.”
Leült.
András felállni kezdett.
Odahúzott egy konyhaszéket, felmászott egy lépcsőfokra, és maga fogta a szűrőket.
Amikor lelépett, rajtakapott, hogy mosolygok.
“Mi?”
“Semmi.”
Mosolyogva talált rajtam.
Kayla a köntösre, a székre, majd a kezében lévő szűrőkre nézett.
– Látod? – Visszatolta a széket a helyére. – Újra talpra álltam.
Ezúttal mindhárman nevettünk.
