Ez a mondat szabadjára engedte azt, amitől Mariana a legjobban félt.

Doña Remedios ebéd előtt értesült a behajtásról. Délutánra már a fél város azt ismételgette, hogy Rafael mindent megszervezett, hogy olcsón megvehesse a fogadót, miután Mariana elvesztette. Don Eusebio gondoskodott róla, hogy a boltja pultja mögül táplálja a pletykát.

„Figyelmeztettem Tomást” – mondogatta mindenki előtt –, „hogy az a vagyon valaki más kezébe kerül.”

Mariana meghallotta a mondatot az ajtóból, és dühbe gurult.

– A férjem meghalt. Ne használd a nevét fenyegetésre.

Don Eusebio kellemetlen nyugalommal mosolygott.

– Nem fenyegetlek. Váddal vádoltalak. És ha nem tudsz fizetni, mindig tudunk valamit kitalálni.

Tekintete Mariana arcáról a kezére vándorolt.

Megértette. Nem ez volt az első alkalom, hogy a férfi a házasságra célzott, mióta megözvegyült.

– Jobban szeretek az utcán aludni.

—15 nap múlva lehetőséged lesz ellenőrizni.

Mariana remegve távozott.

Amikor visszatért a fogadóba, Rafaelt már várta. Meg akarta mondani neki, hogy menjen el. Ha a pletykák igazak, a jelenléte mindenébe kerülhet. Ha pedig hamisak, akkor már így is problémákat okoz neki.

– Talán jobb lenne, ha más szállást keresnél.

Rafael nem kérdezte meg, miért.

– Ha ezt akarod, akkor elmegyek.

Az a könnyedség, amivel elfogadta, jobban fájt neki, mint várta.

Felment az emeletre a bőröndjéért. De mielőtt belépett volna az ajtón, otthagyott a pulton egy névjegykártyát, amelyen egy leóni ügyvéd neve és egy üzenet állt.

„Van valami furcsa a váltó körül. Hadd nézzem meg, még ha nem is jövök vissza ide.”

Mariana a kezében tartotta a névjegykártyát, és nem tudta, mit mondjon.

Azon az estén megérkezett a keresztanyja, Terézia, egy 72 éves nő, aki bottal járt és nem tűrte az ostobaságokat.

– Kirúgtad, mert tett valamit?

-Nem.

– Tiszteletlen volt veled?

-Nem.

– Kérte tőled az okiratot?

-Soha.

Teresa a padlóra csapódott a botjával.

– Tehát nem ítélkezel a tettei felett. Azt engedelmeskedsz, amit mások mondtak.

Marianna összeszorította az ajkait.

– Félek, hogy szükségem lesz valakire.

Az idős asszony hosszan bámulta.

– Ez az igazi problémád. Gyerekkorod óta azt hitted, hogy ha valaki segít neked, akkor joga van egész életedben számlát kiszámlázni érte.

Mariana lehajtotta a fejét. Nyolcévesen árva maradt, és abban a ténnyel nőtt fel, hogy hálásnak kell lennie minden tányér ételért, minden ruhadarabért, amit visel, minden sarokért, ahol alszik. Megtanult dolgozni, hogy ne érezze magát tehernek. Tomás volt az első ember, aki soha nem kényszerítette arra, hogy számon tartsa, mit kapott.

És aztán meghalt.

Másnap reggel Mariana elment megkeresni Rafaelt az állomás egyetlen szállodájában.

– Nem akarom, hogy megvásárolja az adósságomat – mondta, amint kinyitotta az ajtót. – Vagy hogy bármit is ingyen adjon nekem.

– Nem terveztem, hogy megteszem.

– De azt szeretném tudni, hogy az a váltó hamis-e.

Rafael elvette a kalapot.

– Akkor derítsük ki.

Négy napon át utaztak San Jerónimo és León között. Átnézték a közhivatali nyilvántartásból származó könyveket, a kórházi feljegyzéseket és Tomás régi nyugtáit. Rafael felbérelt egy írásszakértőt, de kényszerítette Marianát, hogy minden beszélgetésnél jelen legyen.

Az első felfedezés a kórházban történt: a dátumok egyeztek. Tomás az állítólagos aláírás előtti 3 naptól az azt követő 5 napig volt kórházban.

A második rosszabb volt.

A szakértő hiteles aláírást helyezett a váltón szereplő mellé.

„Ezt átrajzolták” – magyarázta. „Nézd az egyenletes nyomást és ezt a szünetet. Valaki egy másik dokumentumból másolta le a vonalat.”

Marianának fáznia kellett.

De hogy ki, az még váratott magára.

A válasz egy Tomáshoz tartozó iratokkal teli dobozban jelent meg. A régi számlák között Mariana talált egy elismervényt, amely 8600 peso kifizetéséről szólt, amelyet Don Eusebionak fizettek ki hónapokkal a betegsége előtt.

Ez a befizetés soha nem jelent meg levonva a folyószámláról.

Rafael ránézett.

– Ezzel már nem hibáról beszélünk.

A főbíróságra mentek. Az ügyvéd bemutatta a dokumentumokat, és kérte az adóssághoz kapcsolódó számviteli nyilvántartások felülvizsgálatát.

Don Eusebiot hívták.

Ugyanazon a délutánon, mielőtt a hír nyilvánosságra került, dühösen jelent meg a Laurel Innben.

Köszönés nélkül belépett, és a kalapját az asztalra dobta.

– Vonja vissza a panaszt.

Marianna felállt.

-Nem.

– Nem tudod, kivel szórakozol.

Rafael előlépett a folyosóról, de Mariana felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Igen, tudom. Azzal a férfival, aki megpróbált pénzt kérni egy özvegyasszonytól, amit a férje soha nem kért.

Don Eusebio elsápadt.

Aztán Rafaelre mutatott.

Azt hiszed, megment téged? Kérdezd meg tőle, miért vette meg a fogadód mögötti földet. Kérdezd meg tőle, mire van szüksége a projekt befejezéséhez.

Marianna megfordult.

Rafael mozdulatlan maradt.

Don Eusebio most először mosolygott.

– Mondd meg neki az igazat, Montalvo. E nélkül az ingatlan nélkül a üdülőhelyednek nincs közvetlen hozzáférése az új autópályához.

3. RÉSZ
A beálló csend rosszabb volt, mint egy sikoly.

Mariana úgy nézett Rafaelre, mintha most látná először.

-Igaz?

Rafael várt néhány másodpercet.

—Igen. A fürdőhöz vezető legrövidebb út az Ön ingatlana mellett halad el.

Don Eusebio szárazon felnevetett.

– Tessék, itt van.

– De sosem kellett volna nekem birtokolnom a fogadót – folytatta Rafael. – Van egy másik útvonal északra. Többe kerül, és egy kis hidat kell építeni hozzá, de létezik.