Megértette az ürügyet, de anélkül fogadta el, hogy rámutatott volna.

A következő napokban Mariana befejezte a műszakját és visszatért rendet rakni. Rogelio korábban kezdett lejönni. Kávét főzött, és úgy tett, mintha mindig négy emberre vett volna gyümölcsöt.

Egyik délután, amikor látta, hogy a nő formákat ellenőriz, megkérdezte:

– Tudod, hogyan kell használni őket?

– Egy pékségben dolgoztam.

– Sütöttél kenyeret, vagy csak árultad?

Marianna most először mosolygott.

– Adj lisztet, és megtudod.

A sütő túl sokáig nem működött. Rogelio hívott egy ismerős szerelőt, hogy ellenőrizze, mielőtt bekapcsolná. Amíg ők megjavítottak egy csatlakozást és tisztították a készüléket, Mariana kiszámolta a hozzávalókat.

Amikor a láng végre megjelent, az öregember hátralépett.

Mariana nem hívta fel. Folytatta a tészta készítését, amíg a férfi magától vissza nem tért.

– Többet kellene pihennie – suttogta.

– Akkor segítened kell várnom.

Csak maguknak sütöttek, vagy legalábbis ezt mondták.

A szag kiáradt az utcára.

Doña Ofelia kopogott először, egy életre szóló szomszéd.

– Ne mondd, hogy csak képzelődöm azt a szagot.

Mások is érkeztek mögöttük.

Rogelio ragaszkodott hozzá, hogy nem nyitottak újra, de Ofelia vett négy dolgot. A többiek is ugyanezt tették.

A tálca üresen maradt.

Az öregember a pulton heverő érméket nézte.

Aztán kötényt húzott.

– Holnap kipróbálhatjuk a kagylókat.

Marianának el kellett fordítania a tekintetét, hogy elrejtse az érzelmeit.

Vasárnap megjelent Patricia, Rogelio legkisebb lánya.

Megállt a felhúzott függöny és a kis sor előtt.

Egy mappával a hóna alatt jött be.

—Mi történik?

– Kenyeret sütök.

Patricia Marianára nézett, majd a gyerekek hátizsákjaira.

– Itt laknak?

Rogelio elmagyarázta, mi történt. A lánya egyre keményebb arckifejezéssel hallgatta.

– Apa, nem engedhetsz be idegeneket a házadba.

– Már nem ismeretlenek.

– Számomra igen.

Marianna megtörölte a kezét.

– Értem az aggodalmadat. Beszélhetünk.

Patricia otthagyta a mappát a pulton.

– Sürgősebb dolgunk van. Holnap jön a vevő.

Rogelio mozdulatlan maradt.

Már hónapokkal korábban, betegsége alatt beszélt az eladásról. Még a lányát is felhatalmazta, hogy ajánlatokat keressen. De sosem egyeztek meg az üzletben.

– Már nem akarok eladni.

Patrícia elsápadt.

– Előleget kaptam.

– Anélkül, hogy megkérdezted volna?

– Azt hittem, nem lesz semmi gond. Évek óta mondogatod, hogy semmi sem érdekel.

A csend elviselhetetlen volt.

Patríciának adósságai voltak. A pénz egy részét abban a reményben használta fel, hogy az eladás hamarosan lezajlik.

Amikor Rogelio tiltakozni kezdett, a nő kitört.

„Még itt voltam! Gabriel meghalt, és te nem láttál többé. Hoztam neked ételt, fizettem a gyógyszerért, szabadságot kértem. Semmi sem tudott kihúzni a bajból. Most megjött, és hirtelen újra apa vagy.”

Mariana megértette, hogy ennek a haragnak már az érkezése előtt is volt története.

De a megértés nem hárította el a fájdalmat, amikor Patricia az ajtóra mutatott.

– Azt akarom, hogy elmenjenek.

Rogelio tiltakozott.

A vita elmérgesedett. Valentina sírni kezdett, Diego pedig ösztönösen felkapta a hátizsákokat.

Mariana úgy döntött, hogy még aznap délután elviszi őket Ofeliához.

„Nem fogok vitatkozni a gyerekeim előtt” – mondta. „Neked és az apádnak beszélnetek kell.”

Rogelio kikísérte az ajtóig.

– Nem kérem őket, hogy menjenek el.

-Tudom.

Mielőtt elindult, Valentina a fénykép mellé tette a nyulát.

– Hogy ne legyen egyedül.

Patricia lesütötte a tekintetét.

Azon az estén Rogelio egy rajzot is talált: ő maga, Mariana, a gyerekek és Patricia a pult mögött. A lány a lányt is belevette a rajzba, miután találkozott vele, mielőtt kihallgatta volna a vitát.

Alatta ez állt: „Mindenki péksége.”

Rogelio leült a lánya elé.

–Egy dologban igazad van. Magadra hagytalak, amikor a testvéredet is elvesztetted.

Patricia összeszorította a száját.

– Nem a pénzedre volt szükségem. Azt akartam, hogy megkérdezd, hogy vagyok.

– Meg kellett volna tennem.

Sírt anélkül, hogy odament volna.

Rogelio várt.

Aztán az előlegről, a dokumentumokról beszélgettek, és arról, hogy mit tudnak megoldani. Nem történt teljes kibékülés. Évek óta először volt olyan beszélgetés, amelyben nem menekült volna fel a szobájába.

Mariana eközben a terminálon vette a jegyeket. Egy unokatestvére átveheti őket Puebla külvárosában. Elveszíti az állását, de a gyerekeknek lesz egy biztos helyük, amíg ő másikat keres.

Diego nem akart elmenni.

– Azt kérte tőlünk, hogy maradjunk.

– És tudnunk kell, hol fogunk holnap aludni.

Amikor bejelentették a busz érkezését, Valentinának eszébe jutott a nyúl.

Mariana odahajolt, hogy megölelje.

Aztán meghallották a nevét.

Rogelio az utasok között sétált, Ofelia kíséretében. A plüssállatot a hóna alatt cipelte.

– Nem csak ezért jöttem ide – mondta, miközben levegő után kapkodott.

Mariana mozdulatlanul nézett rá.

–Beszéltem Patriciával. Holnap elintézzük az eladást. Szeretnék neked egy rendes munkát ajánlani, fizetéssel és fix munkaidővel. És szállást, amíg találsz valami neked megfelelőt.

– Nem akarok közéd kerülni.

„Nem a te dolgod helyrehozni a kapcsolatunkat. Az rajtunk múlik.”

Diego lassan elengedte a bőröndöt.

Rogelio visszaadta a nyulat Valentinának.

– Menjünk vissza?

A lány először a plüssállatot ölelte át, majd őt.

Másnap reggel a vevő megérkezett a képviselőjével. Rogelio felkért egy független ügyvédet, hogy tekintse át a dokumentumokat.

Nem írta alá az adásvételt.