„A professzorom minden óra után arra kényszerített, hogy maradjak, amíg mindenki más el nem ment. Egy nap becsukta az ajtót, és azt mondta: »Ne mondd el senkinek, mi fog történni…«” Ami ezután történt, majdnem elsírtam magam.😱😨💔
Emily vagyok, huszonkét éves voltam, az egyetem utolsó évében jártam, amikor elkezdtem félni egy férfitól, akit egykor a tanszékünk egyik legelismertebb professzorának tartottam.
Robert Hayes professzor körülbelül ötvennyolc éves volt.
Az a fajta ember volt, akinek soha nem kellett felemelnie a hangját. Egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy az egész osztályterem elcsendesedjen.
Az első furcsa eset szeptember vége felé történt.
Épp akkor ért véget az óra.
Mindenki elkezdte összeszedni a holmiját és az ajtó felé indulni, amikor hirtelen megszólalt:
– Emily, maradj egy percre!
Megálltam.
Azt hittem, hogy köze van az egyik feladatomhoz.
Amikor az utolsó diák is kiment a teremből, Hayes professzor becsukta a könyveit, az ablakhoz lépett, és néhány másodpercig némán állt ott.
Aztán felém fordult.
„A teljes neved Emily Carter, ugye?”
“Igen.”
Egy kicsit túl sokáig bámult rám.
Nem tetszett ez a kinézet.
„Daniel Carter az apád?”
Összeráncoltam a homlokomat.
„Igen. Miért?”
Egy pillanatra valami megváltozott az arcán.
De gyorsan összeszedte magát.
„Nincs ok. Elmehetsz.”
Ezután újra elkezdődött.
És újra.
Szinte minden óra után.
– Emily, maradj egy percre!
„Emily, beszélnem kell veled.”
De valahányszor a többi diák végre elment, vagy feltett valami értelmetlen kérdést a feladataimmal kapcsolatban, vagy egyszerűen csak annyit mondott:
„Rendben. Mehetsz.”
Egyik délután a barátnőm, Sára nevetve azt mondta:
„Az a férfi határozottan rajtad lóg a szeme.”
Én is nevettem.
De valami kihűlt bennem.
Mert már korábban is észrevettem valamit.
Hayes professzor gyakran figyelt engem az egyetemi udvar túlsó végéből.
Nem normális módon.
Mintha keresett volna valamit az arcomon.
Egyszer még azt is láttam, hogy telefonál.
Ahogy elmentem mellette, hallottam, ahogy halkan ezt mondja:
„Igen… biztosan ő az.”
Alig aludtam aznap éjjel.
A következő héten a dolgok még furcsábbá váltak.
Amikor véget ért az óra, mindenki elment.
Én is felkaptam a táskámat, de azt mondta:
„Emily, várj.”
Addigra már elegem volt belőle.
„Tanár úr, ha probléma van az érdemjemmel, csak szóljon.”
Ránézett az órára.
„Nem. Ez nem az osztályzatodról szól.”
Aztán az ajtó felé indult.
És bezárta.
Hallottam a zár kattanását.
A szívem hevesen vert.
Visszatért az asztalához, mindkét kezét a szélére tette, és így szólt:
„Ne mondd el senkinek, mi fog történni.”
Léptem egyet hátra.
„Miről beszélsz?”
Nem válaszolt.
Ehelyett elővette a telefonját, és üzenetet küldött valakinek.
– Itt van – mondta halkan.
Megszorítottam a táskám markolatát, indulásra készen.
„Megyek.”
„Emily, kérlek. Csak adj nekem öt percet.”
„Nyisd ki az ajtót.” Ami ezután történt, olvasd el a hozzászólásokban.‼️👇‼️👇
Azonnal kinyitotta.
Ez egy kicsit megnyugtatott, de még mindig készen álltam a távozásra.
Aztán lépteket hallottam a folyosón.
Valaki közeledett a szoba felé.
Visszanéztem Hayes professzorra.
Idegesnek tűnt.
Ez volt az első alkalom, hogy így láttam őt.
Az ajtó kinyílt.
Egy hatvanas évei elején járó nő lépett be, kezében egy régi barna dobozzal.
Abban a pillanatban, hogy meglátott, lefagyott.
Aztán az egyik kezével eltakarta a száját.
A szeme megtelt könnyel.
– Ó, te jó ég! – suttogta. – Pontosan úgy nézel ki, mint ő.
Mereven bámultam.
„Kihez hasonlóan?”
Hayes professzor lassan leült.
„Az édesanyád.”
Minden megállt bennem.
Ötéves koromban meghalt az anyám.
Apám szinte soha nem beszélt az egyetemi éveiről.
– Ismerted az anyámat?
A nő közelebb lépett.
„Én voltam a legjobb barátnője.”
Hayes professzorra néztem.
Halkan beszélt.
„És én voltam a professzora.”
Fogalmam sem volt, mit gondoljak.
A nő letette a dobozt az asztalra.
A nevem volt ráírva a tetejére.
EMILY.
„Mi ez?”
Hayes professzor mély lélegzetet vett.
„Az édesanyád nagyon beteg volt. Tudta, hogy talán nem él elég sokáig ahhoz, hogy lássa téged felnőni.”
Lassan a dobozra helyeztem a kezem.
Több tucat boríték volt benne.
Mindegyikre rá volt írva egy kor vagy alkalom.
„Emily 10. születésnapjára.”
„Emily 16. születésnapjára.”
„Amikor Emily elkezdi az egyetemet.”
„Amikor először lesz szerelmes.”
És akkor megláttam az utolsó borítékot.
„Amikor leérettségizik.”
Nem tudtam megszólalni.
„Miért nem voltak ezek apámnál?”
A nő válaszolt.
„Anyád attól félt, hogy túl fájdalmas lesz neki. Arra kért minket, hogy vigyázzunk rájuk.”
Hayes professzorra néztem.
„Akkor miért kényszerítettél arra, hogy óra után is maradjak?”
Szomorúan rám mosolygott.
„Mert amikor először megláttalak, nem voltam biztos benne, hogy tényleg a lánya vagy. Aztán megerősítettem. De nem mehettem oda hozzád csak úgy, és mondhattam: »Leveleim vannak az édesanyádtól, aki évekkel ezelőtt meghalt.«”
Leültem.
Remegtek a kezeim.
Aztán kinyitotta az egyik íróasztalfiókot, és kihúzott egy másik borítékot.
„Ez nekem szólt.”
Kinyitotta, és csak egyetlen sort olvasott fel hangosan.
„Ha Emily valaha is az osztálytermedbe kerül, kérlek, ne mondd el neki azonnal. Először győződj meg róla, hogy készen áll.”
Sírni kezdtem.
A férfi, akitől hetekig féltem, valójában megpróbált betartani egy ígéretet, amit majdnem húsz évvel korábban tett anyámnak.
De a legnagyobb meglepetés még váratott magára.
A doboz alján egy kis kocsikulcs volt.
