Rájuk néztem.
Hayes professzor elmosolyodott.
„Édesanyád egy fehér veterán autót vezetett az első napján az egyetemen. Évekkel ezelőtt eladták.”
Szünetet tartott.
„Megtaláltam.”
Azon a délutánon mindhárman együtt sétáltunk ki az egyetemről.
Kint egy gyönyörűen felújított fehér autó parkolt.
Megérintettem az ajtót, és azonnal még jobban sírni kezdtem.
A vezetőülésen volt még egy hangjegy.
Anyám kézírásával írva.
„Ha ezt olvasod, akkor már messzebbre jutottál, mint amit én valaha is láthattam. Büszke vagyok rád, lányom.”
Hayes professzorra néztem.
Hetekig meg voltam győződve arról, hogy valami szörnyűséget akar tőlem.
De valójában életem egyik legféltettebb titkát őrizte.
És most először értettem meg, miért nézett rám mindig ilyen sokáig.
Nem igazán nézett rám.
Azt a fiatal diákot látta, akinek húsz évvel korábban megígérte, hogy soha nem fogja elfelejteni.
