A reggeli köd még ott gomolygott a táj felett, amikor egy bevásárlóblokk hátuljára felírtam a kérdést, és némán a hátam mögé tartottam.

Egyedül voltam a növekvő hasammal, a dühömmel és a bánatommal.

Mert gyász volt. A férfi, akihez hozzámentem, nem létezett. A kapcsolat, amit felépítettem, egy fikcióval volt tele. Minden aláírt beszélgetés, minden írott üzenet, minden csendes megértés pillanata – mindegyik beszennyeződött mostanra.

Vajon kinevetett, amikor gyakoroltam a jelelést, és elrontottam a kézformákat? Vajon mulatságosnak találta, hogy annyira igyekeztem kommunikálni vele? Vajon ostobának tartott, amiért nem jöttem rá?

És ami még rosszabb – sokkal rosszabb –, vajon ismertem-e őt egyáltalán?

Mi másról hazudott még?

Richard Hayes mely más részeit találták ki az én hasznomra?

Catherine nézte, ahogy kibogozódom, és megpróbált visszahúzni.

„Nem eszel eleget” – figyelmeztetett. „Nem alszol. Ez a stressz nem tesz jót a babának.”

– Mindez nem tesz jót a babának – tette hozzá halkabban. – Beszélned kell vele. Ki kell találnod valamit. Férjhez mentél. Az ő gyerekét várod.

– Azt sem tudom, hogy hozzá akarok-e menni feleségül – mondtam.

A szavak a levegőben lebegett.
Catherine megdöbbent arcot vágott. – Maggie… ezt nem gondolod komolyan.

De megtettem. Vagyis azt hittem, hogy megtettem.

Már nem tudtam, mire gondolok.

Dr. Patricia Chen volt az a terapeuta, akit Catherine talált nekem – egy nyugodt, ötvenes éveiben járó nő, aki összetett párkapcsolati problémákra specializálódott. Tetszett, hogy nem sietett azzal, hogy ügyes címkéket adjon a fájdalmamra.

„Mondja el, mi történt” – mondta Dr. Chen az első ülésünkön. A rendelője csendes és semleges volt, egy doboz zsebkendőt tett karnyújtásnyira, mintha már ezerszer megtette volna.

Mindent elmondtam neki.

A magányom, mielőtt találkoztam Richarddal. Anyám nyomása. A megkönnyebbülés, hogy találtam valakit, aki látszólag túllátott a koromon és az egyedülálló státuszomon. Jelnyelv tanulása. Felmondás a munkahelyemen. A terhesség. A konyha. A hang.

Amikor befejeztem, Dr. Chen halkan megjegyezte: „Ez micsoda árulás.”

Újra sírni kezdtem. Hetek óta sírtam, mintha a testem nem tudná, hogyan kell bármi mást tenni.

– Azt mondja, ez egy próba volt – nyögtem ki magamból. – Hogy találjon valakit, aki önmagáért szeretné.

„És mit gondol erről?” – kérdezte Dr. Chen.

„Úgy érzem, mintha valami elborult vetélkedő versenyzője lettem volna, ahol azt sem tudtam, hogy beválasztottak.”

Dr. Chen bólintott egyszer. „Ez rendben van. Megsértették a beleegyezését. Hamis ürüggyel lépett kapcsolatba.”

Végre valaki, aki megértette.

– De kérdeznem kell valamit, Margaret – mondta, kissé előrehajolva –, és szeretném, ha alaposan átgondolnád a választ.

Megtöröltem az arcomat és felkészültem.

„A nyolc hónap alatt, mielőtt feleségül vette Richardot, amíg randiztál vele… szeretted?”

– Persze – mondtam azonnal. – Ezért mentem hozzá feleségül.

„Miért szeretted?” – erősködött.

„Mert kedves, figyelmes és türelmes volt” – mondtam, majd akaratlanul kicsúszott a számon: „És mert süket volt.”

Lefagytam.

– Nem – javítottam ki gyorsan, magamtól rémülten. – Nem, ez nem… nem úgy értettem…

– Biztos benne? – kérdezte Dr. Chen gyengéden. – Mert abból, amit leírt, a siket Richard úgy tett, mintha nagyon különleges tulajdonságokkal rendelkezett volna. Csendes. Megfontolt. Nem tudott félbeszakítani, vagy félbeszakítani. Tényleg figyelnie kellett – vagy legalábbis úgy kellett tennie, mintha figyelne – mindenre, amit írt vagy aláírt. Türelmesnek tűnt, mert nem volt más választása, mint hogy az legyen. Figyelmesnek tűnt, mert minden kommunikáció megkövetelte a gondolkodást.

A kezeimet bámultam az ölemben, és eszembe jutott, milyen biztonságosnak éreztem a hallgatását, hogyan öntöttem el magam az általa teremtett térbe.

– Nem azt mondom, hogy rossz ember vagy – folytatta Dr. Chen. – Azt mondom, hogy a vonzalom bonyolult dolog. És néha pont azokat a dolgokat hisszük szeretni, amiket kivetítettünk valakire.

Igaza volt?
Beleszerettem Richard csendességébe – abba, hogy nem ítélhetett el hangosan, nem kritizálhatott, nem tudta hangosan kifejezni azt a csalódottságot, amit más férfiak arcán láttam, amikor rájöttek, hogy harminckét éves vagyok, egyedülálló, és talán egy kicsit túl független?

– Még mindig hazudott – mondtam végül halkan.

– Igen – helyeselt Dr. Chen. – Így tett. És ez így nincs rendben.

„De a kérdés nem az, hogy helytelen volt-e, amit tett” – folytatta. „Egyértelműen az volt. A kérdés az, hogy mit akarsz most tenni.”

Mit akartam csinálni?

Akkoriban hét hónapos terhes voltam. Hatalmas volt a hasam, feldagadtak a bokáim. Catherine kedvességéből és a fogyatkozó megtakarításaimból éltem.

Richard felajánlotta, hogy továbbra is fizetek mindent, de én visszautasítottam. Elfogadni a pénzét olyan volt, mintha a hazugságot fogadtam volna el egy alapnak, amire támaszkodhattam.

– Nem tudom, hogy valaha is megbízhatok-e benne újra – mondtam.

– Ez így van – felelte Dr. Chen. – Az egyszer megromlott bizalmat nehéz újjáépíteni. De nem lehetetlen, ha – és ez egy nagy ha – mindkét fél hajlandó elvégezni a munkát.

„Milyen munka?” – kérdeztem kimerülten.

„Brutális őszinteség” – mondta. „Teljes átláthatóság. Elszámoltathatóság. És idő. Sok idő.”

Erre gondoltam visszafelé menet Catherine házához, a késő délutáni nap halvány szalaggá festette az utat. A baba nagyot rúgott, én pedig a hasamra szorítottam a tenyeremet.

– Mit gondolsz? – suttogtam. – Adjunk egy esélyt apádnak?

Még egy rúgás.

Válasznak vettem, mert szükségem volt valamire, amibe kapaszkodhatok.

Richard a következő héten eljött velem terápiára.