A maffiafőnök a virágboltjában maradt, majd a nő azt mondta: „Még mindig ki kell fizetned azokat a rózsákat.”

1. RÉSZ

– Ne küldd a rózsákat, Alejandro. Vége van.

Renata del Valle hangja olyan tisztán szólt a telefonban, hogy Valeria Castañeda abbahagyta a hatalmas csokor csomagolását maga előtt.

Alejandro Alcázar nem válaszolt. Egy 37 éves férfi volt, aki szállodákat, éttermeket és épületeket birtokolt Mexikóvárosban. Vezetékneve ajtókat nyitott meg, üzleteket kötött, és sok embert arra késztetett, hogy lehalkítsa a hangját. Mégis, abban a pillanatban csak egy zavarban lévő férfinak tűnt, akit épp most állítottak fel egy virágüzlet előtt.

– Sosem tudtad, hogyan kell normális kapcsolatot ápolni – tette hozzá Renata. – Soha többé ne keress engem.

A hívás véget ért.

Alejandro a 36 vörös rózsára nézett. Valeria megköszörülte a torkát, és átcsúsztatta a nyugtát a pulton.

– Sajnálom, de a javítást akkor is ki kell fizetned.

Meglepetten nézett rá. Aztán nevetni kezdett. Nem elegáns nevetés volt, hanem egy váratlan kacagás, ami kitört belőle, mielőtt visszafojthatta volna.

– Jó – mondta Valeria megkönnyebbülten.

-JÓ?

– Úgy tűnt, döntenie kell a virágok eltűnése és megölése között.

Alejandro felvonta a szemöldökét.

– A virágok ártatlanok.

–Pontosan. Aggódtam értük.

Tiltakozás nélkül fizetett. Aztán a csokorra mutatott.

– Mit tegyek 36 rózsával, amit senki sem akar megkapni?

– Ez az ő problémájuk.

Valeria három másodpercig ellenállt, mielőtt felsóhajtott.

– Vidd el őket egy idősek otthonába. Vannak nők, akik 20 éve nem kaptak virágot. Túl fogják élni a szakításukat.

Alexander hosszan bámult rá.

– Mindig így beszélsz az ügyfeleiddel?

—Csak azokkal, akik fizetés előtt megszakítják a kapcsolatot.

Elment a rózsákkal. Valeria azt hitte, soha többé nem látja viszont.

Másnap Alejandro visszament a Castañeda virágboltba.

– Kérlek, ne mondd, hogy Renata vissza akarja kapni.

-Nem.

—Kiváló. 36 rózsa előkészítése sokáig tart.

– Sajnálom a kudarcba fulladt szerelmi viszonyom okozta veszteségeket.

– Bocsánatkérés elfogadva. Mire van most szüksége?

– Virágok a nagymamámnak.

-Születésnap?

-Nem.

– Beteg?

-Nem.

– Csináltál valami hülyeséget?

Alejandro elgondolkodott a kérdésen.

– Nem mostanában.

– Akkor miért akar neki virágot adni?

– Mert azt mondtad, hogy ehhez nem szükséges tragédia.

Valeria elmosolyodott. Talán az a férfi tudta, hogyan kell hallgatni.

Miközben az elrendezést készítette, kérdéseket tett fel neki a nagyanyjáról. Így tudta meg, hogy Doña Amalia Alcázar 75 éves, imádja a regényeket, a régi filmeket, a kézzel írott leveleket, és hogy nyilvánosan fegyelmezi az unokáját.

Mielőtt elindult volna, Alejandro megállt.

– Elvittem a rózsákat a Santa Clara-i rezidenciába.

-Minden?

-Minden.

– Kedvelted őket?

Az arckifejezése ellágyult.

– Egy hölgy átölelte a csokrot, és azt mondta, hogy ezek az első virágok, amiket a férje halála óta kapott.

Valeria lenézett az ollójára.

– Akkor nem voltak kárba veszve.

Alejandro két nappal később tért vissza. Aztán a következő héten. Néha a szállodáinak rendelt virágokat; máskor az alkalmazottaknak vagy a családtagoknak. Apránként nevetségessé váltak a kifogásai.

A negyedik látogatáskor Valeria keresztbe fonta a karját.

– 6 szállodád van.

-Igen.

– Mindegyiküknek van beszerzési osztálya.

-Is.

—És virágbeszállítók.

-Helyes.

– Akkor nem kell személyesen elmenned egy környékbeli virágboltba.

Alejandro a tekintetét fogva tartotta.

– Nem kell eljönnöm. Jobban szeretem, ha megcsinálom.

A válasz szóhoz sem jutott.

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő. Egy elegáns, ősz hajú, sötét falátkelő bottal a kezében lévő nő lépett be.

– Nagymama – mondta Alejandro.

Doña Amalia ránézett, majd Valeriára, végül körbejárta a boltot. Egy apró mosoly jelent meg az arcán.

– Ne mondj semmit! – figyelmeztette Alejandro.

– Még nem szólaltam meg.

– Az arca mindent elárult.

Doña Amalia nem törődött az unokájával.

– Szóval te vagy Valéria.

A virágárus Alejandróra nézett.

– Ez veszélyesen tájékozottnak hangzott.

– Az unokám sokat beszél a virágairól.

– Csak a virágokból – tisztázta.

-Természetesen.

Doña Amalia megfogta Valeria kezét, és megköszönte az elrendezést. Megemlítette a rezidencián lévő rózsákat is, bár Alejandro sosem beszélt neki erről a részletről.

„Hogy tudtad meg?” – kérdezte.

– Vannak barátaim és szabadidőm.

A látogatás után Alejandro kétszer is visszatért egy héten belül. Másodszor pont akkor érkezett, amikor Valeria már a végéhez ért.

„Szálloda, születésnap vagy családi vészhelyzet?” – kérdezte.

-Egyik sem.

– Aztán kifogyott a kifogásokból.

-Igen.

A férfi, aki több millió dolláros szerződéseket tárgyalt, most először tűnt idegesnek.

– Szeretnél velem vacsorázni pénteken?

– Üzleti célból?

-Nem.

– A nagymamád miatt?

-Sem.

– Tényleg meghívsz?

– Ez volt a szándék.

Valeria néhány másodpercig tanulmányozta.

– 7:30-kor.

Amikor Alejandro elment, üzenetet kapott Doña Amáliától: „Végre meghívott?”

Valeria elmosolyodott, és így válaszolt: „Szörnyű nő vagy.”

A válasz azonnal jött: „Ez azt jelenti, hogy igent mondtál.”

De egyikük sem gondolta volna, hogy a vacsora egy olyan terembe vezeti majd Valeriát, ahol emberek özönlik el, és akik készen állnak emlékeztetni arra, hogy számukra egy virágkötő soha nem lenne méltó egy Alcázarhoz.

2. RÉSZ

Alejandro egy kis éttermet választott a Roma negyedben. Nem foglalt külön szobát, és nem kért különleges bánásmódot. Úgy vacsoráztak, mint bármelyik másik két ember.