Egy, a nappalitól távol eső könyvtárszobába érkeztek. Sebastian egy bőrfotelbe rogyott, zihálva. Arra számított, hogy Isabel orvost hív, de a nő két pohár konyakot töltött, és az egyiket átnyújtotta neki.

-Baba.

– Rendkívül tekintélyelvű modora van.

– És túl sokat panaszkodsz.

Az alkohol némileg csökkentette a fájdalmat.

– Miért pont én? – kérdezte Sebastian. – Bárkitől megbánthattam volna Santillánt.

„Mert nem színlelsz. Mindenki más úgy tesz, mintha a pénz megvédhetné őket a betegségtől, a kudarctól vagy a haláltól. Rád néznek és félnek, mert ez emlékezteti őket arra, hogy ők is összetörhetnek.”

– Meglehetősen romantikusnak nem mondható magyarázat.

– Nem romantikát kerestem. Levegőt kerestem.

Isabel bevallotta, hogy Rodrigo hónapok óta nyomást gyakorolt ​​rá, hogy menjen hozzá feleségül. A Santillán család vagyona fogyatkozott, és Rodrigonak szüksége volt a hozományára. Azzal fenyegette, hogy tönkreteszi a hírnevét, ha továbbra is visszautasítja.

„Ha hozzámegyek feleségül, az életemet a tulajdonomként fogom leélni” – mondta. „Ha nem, gondoskodni fog róla, hogy soha többé egyetlen család sem fogadjon be.”

– És úgy döntött, hogy lejön velem.

– Úgy döntöttem, hogy leülök valaki mellé, aki megérti, mit jelent kiközösíteni anélkül, hogy bármilyen bűncselekményt elkövetett volna.

Az ajtó erőszakosan kinyílt.

Rodrigo kétségbeesett arckifejezéssel lépett be.

– Bolondot csinál magából, Isabel.

Ülve maradt.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy összekevertél egy meghívást a paranccsal, egyedül csináltad.

Rodrigo nem törődött Sebastiannal.

–Gyere vissza velem a nappaliba. Mondd, hogy rosszul érezted magad, és Castañeda kihasználta a zavarodottságodat.

-Nem.

– Még hajnal előtt tönkretehetem.

– Rajta. Mondd el mindenkinek, hogy egy vénlány jobban szerette egy sebesült férfi társaságát, mint a sajátját. Majd meglátjuk, melyikük a megalázottabb.

Rodrigo felemelte a kezét.

Sebastian botja egy lövés erejével csapódott a földbe. Felállt és közéjük lépett. Remegett a lába, de a tekintete mozdulatlan maradt.

– Engedd le a kezed, és menj el.

Rodrigo kegyetlenül felnevetett.

–Letartóztatsz? Alig bírja a lábát.

„Nem kell rohannom, hogy elsüssek. Ha hozzáérsz Miss De la Vega-hoz, hajnalban találkozunk.”

Rodrigo tudta, mire céloz Sebastián. Hátralépett.

-Megérdemlik egymást.

– Most az egyszer mondott valami okosat – felelte Isabel.

Másnap reggel az újságok leközölték a történetet. Egyesek azt állították, hogy Isabel megőrült; mások azzal vádolták Sebastiánt, hogy kihasznált egy sebezhető nőt.

A meghívókat elkezdték visszavonni. Életük régi barátjai bontatlanul küldték vissza a leveleiket. Néhány család megtiltotta lányainak, hogy beszéljenek Isabellel.

Sebastian két éven át tűrte a gúnyolódást, de nem bírta elviselni, hogy a lány egyedül nézzen szembe ezzel a büntetéssel. Előkészítette a hintóját, és elindult a De la Vega-házhoz.

– A kisasszony nem fogad látogatókat – tájékoztatta a komornyik.

– Nem látogató vagyok. Következmény vagyok.

Belépett a nappaliba, és Isabelt egy levelekkel teli tálca előtt találta. Épp az utolsót olvasta el.

„A lelkész felesége úgy hiszi, hogy a jelenlétem megronthatja a lányait” – magyarázta.

Fogta az összes levelet, és bedobta őket a kandallóba. A lángok elnyelték Mexikó legbefolyásosabb családjainak pecsétjeit.

– Most már hivatalosan is tönkrement nő vagyok.

– Nem égetheted el a következményeket.

–És nem azért tervezem Rodrigóhoz hozzámenni, hogy elkerüljem őket.

Sebastian látta, hogy remeg a keze.

– Nem kell színlelned velem szemben. Félsz?

Izabella a tüzet nézte.

– Igen. Nem Rodrigótól, hanem attól, hogy örökre egyedül maradtam. Falakat építettem, hogy senki ne irányíthasson, és tegnap éjjel leromboltam az egyetlen hidat, amelyen keresztül beléphettem az ő világába.

– Talán az a világ börtön volt.

Mielőtt válaszolhatott volna, az egyik levél leesett a tálcáról. Egy felbontatlan boríték volt, remegő kézírással írva.

Izabella nyitotta ki.

Belül egy rövid üzenet volt:

„Kérdezd meg, ki fizetett Esteban Morales kovácsnak, hogy meggyengítse Don Sebastián hintójának kerekét. A baleset nem baleset volt.”

Sebastian érezte, ahogy a szoba megbillen.

– Esteban megjavította a hintómat az utazás előtti este.

– Voltak neki ellenségei?

– Sok. De Rodrigo már hónapok óta próbálta megvenni az egyik bányámat. A baleset után ismét kevesebb mint a felét ajánlotta fel.

Isabel megvizsgálta a borítékot. Az egyik sarokban zöld tintafolt volt, ugyanaz a tinta, amivel Rodrigo a leveleit írta alá.

– Ez csapda lehet – figyelmeztette Sebastian.

– Vagy egy vallomás valakitől, aki kezd félni tőle.

Még aznap délután Guanajuatóba utaztak. A kovácsmestert, Estebant a falun kívül, egy kunyhóban találták. Amikor meglátta Sebastiánt, térdre rogyott.

Bevallotta, hogy Rodrigo 500 pesót adott neki, hogy részben elvágja az egyik kerékcsavart. Biztosította, hogy a hintó egyszerűen megáll, és senkinek sem esik baja.

„Amikor megtudtam, hogy a kocsis meghalt, be akartam vallani” – mondta. „De azzal fenyegették, hogy megölik a feleségemet és a gyerekeimet.”

Esteban megőrizett egy bizonyítékot: egy Rodrigo által aláírt és titkára, Mauricio Ledesma által kézbesített fizetési meghagyást.

A vád komoly volt, de Rodrigónak voltak szövetségesei. Mielőtt visszatérhettek volna a fővárosba, több fegyveres férfi vette körül a fogadót, ahol megszálltak.

„Adják ide a levelet, és elmehetnek!” – kiáltotta valaki az utcáról.

Sebastian megtöltötte a pisztolyát.

– Van egy hátsó ajtó. Estebannal fogsz megszökni.

– Nem tervezem, hogy feladom.

– Nem tudok elfutni, Izabella.

– Akkor én sem futok.