Lekapcsolták a lámpákat, és egy szekrényt a bejárat elé húztak. Lövések csapódtak be az ablakokon. Esteban rémülten felfedte, hogy a fogadó alatt egy régi alagút húzódik, amelyet a franciák elleni háború idején használtak.

Míg Sebastián tüzelt, hogy feltartóztassa a támadókat, Isabel megtalálta a csapóajtót egy szőnyeg alatt. Segítettek Estebannak lemászni, de Sebastián megbotlott, amikor egy golyó a falba fúródott.

Izabella visszajött érte.

– Én mondtam neki, hogy menjen el!

– És mondtam neki, hogy nem engedelmeskedem jól.

A derekánál fogva fogta, és együtt átmentek az alagúton. Egy templom közelében értek ki, és védelmet kértek a helyi parancsnoktól, aki nem tartozott a Santillánoknak.

A támadókat letartóztatták. Egyikük bevallotta, hogy Mauricio Ledesma bérelte fel őket.

A botrány eljutott az elnökig. A fizetési meghagyás, a kovács vallomása és a férfiak vallomása bebizonyította, hogy Rodrigo okozta a balesetet, hogy Sebastián kénytelen legyen eladni a bányáit.

A munkaadója által elhagyott Mauricio átadta a Santillán család könyvelési könyveit. Azokban kenőpénzekre, fenyegetéssel megszerzett ingatlanokra és a kormánytól ellopott pénzre bukkantak.

Rodrigót letartóztatták, miközben Veracruzba próbált menekülni. Apja elvesztette állását, az áldozatok pedig visszakapták földjeik egy részét.

Ugyanazok az újságok, amelyek Isabelt őrültnek nevezték, hősnőként kezdték ábrázolni. A családok, akik visszavonták a meghívóikat, virágot küldtek és bocsánatot kértek.

Isabel az összes bocsánatkérést a kandallóba dobta.

– Most azt akarják, hogy visszajöjjek.

– Vajon megteszi?

– Nem. Az, hogy meggondolták magukat, nem jelenti azt, hogy a szívük is megváltozott.

Sebastian megfogta a kezét.

– Van egy farmom messze a fővárostól. A legközelebbi szomszédok több mérföldnyire laknak, és rendkívül barátságtalanok.

– Ez csodálatosan hangzik.

– Gyere hozzám feleségül.

Izabella meglepetten nézett rá.

– A társadalom azt fogja állítani, hogy a guanajuatoi kalandunk során barátot szerzett nekem.

– Azt fogja mondani, hogy megőrültél, és hogy kihasználtalak.

– Azt is mondja majd, hogy megérdemeljük egymást.

– Egyszer majd igaza lesz.

– Nem leszek hallgatag feleség.

– Ha valaha is 5 percnél tovább csendben marad, hívom az orvost.

Isabel elmosolyodott, és összefonta az ujjait az övével.

– Akkor elfogadom.

A San Gabriel-kápolnában házasodtak össze. Sem lelkész, sem fellengzős család nem vett részt az esküvőn. Jelen voltak a hacienda munkásai, Esteban a feleségével és gyermekeivel, valamint Isabel családjának egykori kocsisa, aki végigsírta az ünnepséget.

Sebastian botjával a kezében az oltár felé sétált. Nem rejtette véka alá sántítását, és nem is próbált gyorsabban járni. Isabel felemelt fejjel várta.

Az esküvő után a birtok egy részét sérült munkások klinikájává alakították át, és iskolát építettek, ahol a parasztok lányai tanulhattak.

Sebastian sosem tudta teljesen visszanyerni a lába működését. Voltak napok, amikor a fájdalom miatt nem tudott felkelni. Isabel nem bánt vele szánalommal; leült mellé, átnézte a beszámolót, és addig beszélte meg a döntéseit, amíg meg nem nevettette.

Évekkel később visszatértek Mexikóvárosba, hogy részt vegyenek a klinika tiszteletére rendezett ünnepségen. A terembe lépve a beszélgetések abbamaradtak, akárcsak az első estén.

Sebastian kinyújtotta a karját.

– Elkísérne engem, Castañeda asszony?

– Azt hittem, soha nem fog megkérdezni.

Együtt mentek át a szobán. Bot, lépés, vonszolás. Isabel igazította a tempóját az övéhez, anélkül, hogy lépést tartott volna vele, vagy sürgette volna.

De akkoriban senki sem gúnyolta ki őket.

Sebastian megértette, hogy a teste sosem az volt, aminek javításra volt szüksége. Ami viszont törött, az az volt, ahogyan a baleset után ítélte meg magát.

Isabel több tucat befolyásos férfi mellett sétált el, hogy kezet nyújtson neki, miközben mindenki más arra számított, hogy elesik.

És azzal, hogy elfogadta, nemcsak egy szobán ment keresztül.

Visszatalált a saját életéhez.