A saját férjem hagyott el, miközben haldokoltam abban a parkolóban; most visszatértem, és ő mindent elveszített.
Az az éjszaka, amikor Renata Villaseñor 4 percig halott volt, ünnepléssel kezdődött.
Órákkal korábban aláírta élete legfontosabb szerződését: a Grupo Hotelero Altavista öt évre kizárólagos bankett-szolgáltatóként bízta meg cégét.
A megállapodás értéke 22 millió peso volt.
Renata 34 éves volt, és 8 évbe telt, mire egy lakásában felszerelt összecsukható asztalból Eventos Villaseñort alakított át, egy 12 alkalmazottal és Guadalajarában, Zapopanban és Puerto Vallartában működő ügyfélkörrel rendelkező vállalatot.
Tökéletesen emlékezett az első kölcsönére: 340 000 peso, amit egy szövetkezet adott neki, miután a nagybankok elutasították. Három év alatt fizette vissza, hétvégenként dolgozott, lemondott a szabadságairól, és az események között a teherautójában evett.
Amikor megkapta a szerződés megerősítését, felhívta a férjét.
– Megcsináltuk – mondta, és örömkönnyeket hullatott.
Julián Cárdenas néhány másodpercig hallgatott.
– Ma este úgy fogunk ünnepelni, ahogy megérdemled.
Külön szobát foglalt egy luxusétteremben az Andares negyedben. Meghívta édesanyját, Elenát; testvérét, Hectort; és testvére feleségét, Paolát.
Mariana Soto, Renata partnere is részt akart venni, de az utolsó pillanatban lemondta gyomorfertőzés miatt.
Julian fehér virágokat rendelt, Renata kedvenceit. Még soha nem vett neki csokrot anélkül, hogy a nő ne emlékeztette volna rá.
Elena felemelte a poharát.
– A menyemnek, aki soha nem szűnik meg ámulatba ejteni minket.
Hector tapsolt. Paola furcsán mereven mosolygott.
Renata boldognak érezte magát. Hitte, hogy minden áldozatnak végre célja volt.
Csak egy kínos részlet akadt: Julian végig figyelte őt a vacsora alatt.
Nem büszkén.
Úgy nézett rá, mintha várná, hogy történjen valami.
A desszert kéretlenül érkezett. Egy cukorral bevont és szirmokkal díszített kis sütemény volt.
Renata ismerős szagra lett figyelmes.
– Van benne mandula?
Súlyosan allergiás volt. Julian ezt a második randevújuk óta tudta. Azt is tudta, hogy mindkét táskájában hord egy adrenalin autoinjektort, a bal csuklóján pedig egy orvosi riasztókarkötőt.
Megkóstolt egy kis adagot.
– Ez tökmag. Személyesen beszéltem a szakácsnővel.
-Biztos vagy benne?
– Renata, ne rontsd el a meglepetést. Bízz bennem.
Beleharapott.
Aztán egy másik.
90 másodperccel később érezte, hogy összeszorul a torka.
Az étteremből kiszűrődő hangok elhaltak a távolban. A látása a széleken elhomályosult. Megpróbált lélegezni, de nem kapott levegőt.
– Julian… a táskám.
Ránézett.
Nem tűnt zavartnak vagy ijedtnek.
Mozdulatlanul maradt.
Felvette a táskát, és az asztal másik végébe tette.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Julián felkelt és kiment a nappaliból, hogy felvegye.
Renata megpróbált az autoinjektorért nyúlni, de Elena tartotta a széket.
–Nyugi. Mindig mindentől kétségbeesel.
–Én… nem kapok… levegőt.
– Csak meg kell nyugodnod.
Renata felállt. Felborított egy poharat, és nehezen indult el a kijárat felé. A családban senki sem kért segítséget.
Sikerült átjutnia a fogadóterületen, mielőtt a padra zuhant.
Egy szomszédos étteremből távozó nő letette az ételes dobozokat, amiket cipelt, és felé rohant.
– Hívd a 911-et! Allergiás reakciója van!
Rosa Elena Méndeznek hívták, 58 éves volt, és nyugdíjas iskolaigazgató. Nem ismerte Renatát, de letérdelt mellé, megnézte az orvosi karkötőt, és kereste az autoinjektort.
– Hol a pénztárcád?
Renáta nem tudott válaszolni.
Rosa Elena felhívta a mentőket, és továbbra is a hátán tartotta a kezét.
– Itt vagyok veled. Ne menj el. Úton van a segítség.
A mentőautó körülbelül 4 percig tartott.
Amikor megérkezett, Julián már jó pár méterre volt tőle, és telefonon beszélt.
A sürgősségi osztályon az orvosi csapat gyorsan dolgozott. Renata szívmegállást kapott. A monitor négy percig nem jelzett szívverést.
Dr. Arturo Peñának sikerült újraélesztenie, de az oxigénhiány agydaganatot okozott. Altatót adtak neki, és 11 napig kómában maradt.
Míg Renata eszméletlen volt, Julian biztosított mindenkit, hogy nem mozdult az ágya mellől.
Ez hazugság volt.
Csak háromszor járt kórházban.
A mérgezés estéjén üzenetet küldött anyjának:
„Az orvosok szerint ma már nem éli túl. Mit tegyek a cég számláival?”
Elena így válaszolt:
„Használja a meghatalmazást. Utassa át a pénzt, mielőtt a partnere közbeavatkozhatna.”
Hat héttel korábban Julián 5 millió pesóról 10 millió pesóra emelte Renata életbiztosítását. Ő volt az egyetlen kedvezményezett.
Hector ismert egy közjegyzőt, aki hajlandó volt munkaidőn túl is aláírni a dokumentumokat. Egy olyan meghatalmazás alapján, amelynek aláírását hónapokkal később hamisítottnak nyilvánították, Julian ideiglenesen átvette az Eventos Villaseñor irányítását.
A következő 9 napban 1 700 000 pesót utalt át a működési számláról egy közös számlára, amely 2 éve inaktív volt.
Felhívta a Grupo Altavistát is, és lemondta a 22 millió dolláros szerződést, azt állítva, hogy Renata egészségügyi okokból döntött a cég bezárása mellett.
Mariana, a partnere, nem volt hajlandó elfogadni a lemondást.
„Renata soha nem mondana fel azzal a szerződéssel” – figyelmeztetett. „Aláírt utasítást akarok tőle.”
Másnap kapott egy levelet, ami Renata aláírásának tűnt.
Mariana túlságosan is jól ismerte barátnője kézírását. A szavak nem úgy hangzottak, mint az övé, és az aláírás is a rossz oldalra volt ferdén írva.
Ahelyett, hogy átadta volna a dokumentumot a szállodának, időt kért.
Renata a fehér mennyezetet bámulva ébredt.
Egy ápolónő hajolt fölé.
– Isten hozott vissza! Nagyon megijesztettél minket.
-Meddig?
