A gyerekei az esetről hallva nőttek fel.

Patricia az apja ostobaságának nevezte.

Most már volt egy végleges elhatározás, és elegendő összeg ahhoz, hogy megváltoztassa az életét.

Elena nem kérdezte, hogy mennyit.

– És boldog vagy?

Manuel megsimogatta a borítékot.

– Szerettem volna, ha az anyósod láthatta volna.

Délután befejezte a gép megjavítását.

Elena a pedálra tette a lábát. A tű átszúrt egy anyagdarabot, és a hang betöltötte az udvart.

Emlékezett az anyjára, ahogy elsőáldozó ruhák fölé hajol, csuklójára tűpárnát erősítve.

Abbahagyta a pedálozást.

Manuel mellette maradt, miközben a lány sírt.

Nem próbálta elterelni a figyelmét. Azt sem mondta neki, hogy már sok idő telt el.

A következő hétfőn Doña Consuelo megérkezett a műhelybe unokájával, Lucíával.

A varrónő, akinek az esküvői ruhát kellett volna készítenie, megbetegedett. Az esküvő 23 nap múlva volt.

Csipkeujjakat, szaténszoknyát és 42 beborított gombot szerettek volna a hátulján.

A befizetés fedezte a bérleti díj elmaradásait, és pénzt hagyott az anyagokra.

Elena beleegyezett, miután ellenőrizte az anyagokat és kiszámolta az órákat.

Három hétig dolgozott hajnalig.

Manuel kávét főzött, gombostűket gyűjtött, és fogta az anyagot, amíg a lány kivágta.

Lucía idegesen érkezett a vizsgákra, és mosolyogva távozott.

Elena hónapok óta először tudta elképzelni, hogy a műhely a következő határidő után is nyitva lesz.

Aztán, két nappal a végső teszt előtt, az elektromos gép kattanó hangot adott ki.

Égett drót szaga volt.

Az egyetlen elérhető technikus csak a következő héten láthatta volna meg.

Elena letette a telefont, és a befejezetlen ruhára meredt.

Vissza kellene adnom a foglalót. Már elköltöttem belőle egy részét csipkére.

Manuel közelebb hozta Teresa gépét.

– Próbáljuk meg ezt.

—A szatén ráncosodik, ha nem egyenletesen folyik.

– Adj nekem egy darabot ugyanabból az anyagból.

Majdnem egy órát töltött a szálfeszesség beállításával és az öltések tesztelésével.

Amikor felhívta Elenát, a mintát a lámpa alatt hagyta.

A varrás sima volt.

Leült.

Egész éjjel dolgoztak. Manuel egy rögtönzött eszközzel letakarta a 42 gombot; Elena lassan előrelépett, a pedálra figyelve.

Három óra körül, amikor látta, hogy egy szállal küzd, elmosolyodott.

–Daniel ragasztóval ragasztotta volna fel azokat a gombokat.

Manuel hangosan felnevetett.

– Egyszer összevarrta a nadrágzsebét anélkül, hogy kivette volna belőle az érméket.

Addig nevettek, amíg a név fájni nem kezdett nekik.

Elena azt mondta neki, hogy még mindig megvan a férje utolsó hangpostaüzenete.

Manuel bevallotta, hogy nem sírt a temetésen.

– Azt hittem, valakinek fel kell tartania őket.

A kezét az asztalra tette.

– Itt megpihenhetsz.

Manuel egy apró gombbal az ujjai között sírt.

Hajnalra elkészült a ruha.

Lucía megölelte a nagymamáját, amikor meglátta magát a tükörben. Doña Consuelo kifizette a megbeszélt összeget, és rendelt még két ruhát.

Azon a délutánon Elena kifizette a hátralékokat, és előre kifizette a következő havi lakbért.

Oda tette a nyugtát, ahová az értesítést tette.

Szombaton három autó érkezett.

Arturo csokoládéval és egy új kabáttal jött le a lépcsőn. Patricia virágot hozott. Javier néhány másodpercig állt az autója mellett, mielőtt beszállt.

–Apa! Annyira aggódtál minket.

Arturo megölelte.

Manuel a kezét maga mellé húzva tartotta.

Patricia végignézett a műhelyen.

– Szóval itt rejtetted el.

Elena letette az összehajtogatott ruhadarabot az asztalra.

– Egyedül érkezett.

– Micsoda véletlen! Eladósodtál, és ő mindjárt pénzt fog kapni.

Javier felemelte a fejét.

– Patrícia, elég volt ebből.

–Micsoda? Most már nem tudunk gondoskodni az apánkról?

Elena késztetést érzett, hogy elővegye a nyugtát, de mozdulatlan maradt.

Arturo Manuel felé fordult.

– Már berendeztük a folyosó túloldalán lévő szobát. Lesz ott egy tévé és egy fürdőszoba is.

Manuel a kabátra nézett, amelyen még mindig rajta volt a címke.

– És hol volt az a szoba, amikor a kanapén aludtam?

Senki sem válaszolt.

– Menj el most. Majd felhívlak, hogy beszéljünk.

Amikor elmentek, Elena remegő kézzel szedte fel a virágokat.

– Talán nekem is velük kellene mennem.

Manuel figyelte őt.

– Ezt akarod?

Tagadta, és végül sírva fakadt.

–Mindenki elhagy. Anyukám, Daniel… Most megint kávét főzök valakinek, és félek, hogy megszokom.

Leült mellé.

– Nem ígérhetem, hogy örökké élni fogok. De azt megmondhatom, hol szeretnék élni most.

A következő vasárnap Manuel tizenegykor magához hívatta gyermekeit.

Három lezárt boríték hevert a pulton.

Beatriz nővér, a brosúrában említett kollégium igazgatója is jelen volt.

Arturo a borítékokra nézett, és megkönnyebbülten elmosolyodott.

Manuel megvárta, amíg mindenki helyet foglal.

– Mielőtt kinyitod őket, tudnod kell valamit: a kártérítés már nincs a számlámon.

3. rész

Patricia azonnal Elenához fordult.

– Mit írtál alá vele?

Manuel a pultra tette a tenyerét.

-Beszélj vele tisztelettel.

A hangja nem volt hangos, de mindenkit megállított.

Beatriz nővér elővett egy mappát. Manuel megkérte, hogy várjon.

Ki akarta mondani.

– A kártérítést az idősek otthonának adományoztam.

Artúr felkelt.

– Az egészet?

– Az egészet. Megtartom a nyugdíjamat és a megtakarításaimat. Mielőtt döntöttem volna, átnéztem a dokumentumokat az ügyvédemmel.

Patricia a mellkasára tette a kezét.

– Ez a pénz a családé volt.

Manuelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Én is a család tagja vagyok.