Javier lesütötte a szemét.

„Amikor ágyra volt szükségem, még mindig az apja voltam. Nem igazán tudtak rám bukkanni egy ügyvédtől kapott levélben.”

Arturo megpróbált beszélni, de Manuel folytatta.

Miután megkapta a pénzt, meglátogatta a rezidenciát. Felújításra szoruló szobákat, egy kis betegszobát és olyan lakókat talált, akik minden vasárnap látogatókra vártak.

Az adomány finanszírozná az építési munkálatokat és egy varróműhelyt.

„A röpirat nem sértett meg” – tisztázta. „Vannak emberek, akiknek olyan gondoskodásra van szükségük, amit egy család nem tud biztosítani. Ami fájt, az az volt, hogy hallottam, hogyan döntenek arról, hogyan szabaduljanak meg tőlem.”

Patrícia sírni kezdett.

Manuel nem vonta vissza, amit mondott.

A borítékokat a gyerekei felé tolta.

– Ezek nem csekkek. Már azelőtt írtam őket, hogy tudtam volna, hogy megnyertem a pert.

Arturo kinyitotta az övét.

Elena látta, hogy az arckifejezése megváltozik olvasás közben.

Az apja emlékezett rá, amikor 9 éves korában elaludt az ölében, miközben traktorokat javított. Arra az autóra is emlékezett, amit eladott, hogy kifizesse a főiskolai tanulmányait.

Nem kért tőle pénzt ezekért az áldozatokért.

Arra kérte, hogy soha ne nevezzen senkit haszontalannak a saját gyermekei előtt, mert ők majd megtanulják, hogyan bánjanak vele, ha megöregszik.

Patricia lassan bontotta ki a levelét.

Manuel írt neki a viharos éjszakákról, amikor az ágya mellett ülve aludt, hogy ne féljen.

Ezután hozzátett néhány sort a hívásáról.

Azt vártam, hogy hallom majd a hangját, amint a sérült karról kérdez.

Megkérte az ügyvédet.

Javier anélkül olvasott, hogy felemelte volna a fejét.

A levele rövid volt. Manuel nem követelt magyarázatot minden egyes kihagyott vasárnapra. Azt mondta neki, hogy a következőn még megjelenhet.

Egy ideig csak a ventilátor hangja hallatszott.

Arturo ügyetlenül összehajtotta a papírt.

– Apa, én…

„Nem kell ezt ma beszélgetéssel megoldanod” – mondta Manuel. „Amire szükségem van tőled, ahhoz idő kell.”

Aztán Patriciára nézett.

– Elena nem kapott semmit. Ruhát varrva törlesztette az adósságait, én pedig segítettem neki a gombok begombolásában.

Elena végre elővette a nyugtát.

Letette elé.

– Nem kellett ezt neked bizonyítanom. De azt sem fogom hagyni, hogy folyton ezt ismételgesd.

Patricia a dátumra nézett.

Az érkezése előtt volt.

Kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

Beatriz nővér egy Manuelhez intézett kérdéssel törte meg a csendet.

—Van 5 elromlott gépünk egy raktárban. Még mindig ellenőrizni szeretnéd őket?

Elenára nézett.

–Meg tudom javítani őket. Ahhoz, hogy megtanítsuk az embereket a használatukra, szükségünk van valakire, aki tényleg tud varrni.

Elena megtörölte az arcát.

– Csütörtökönként ebéd után szabadnapom van.

A gyerekek anélkül mentek el, hogy magukkal vitték volna az apjukat.

Arturo az új kabátjába rejtette a levelet. Patricia alig hallható hangon kért bocsánatot. Elena hallotta, bár még mindig nem tudta rávenni magát, hogy megölelje.

Javier volt az utolsó.

– Jöhetek figyelmeztetés nélkül?

Manuel a lány tekintetét fogta.

– Értesíthet, és követheti a megállapodást.

Az élet nem lett jobb azon a vasárnapon sem.

Voltak nehéz hónapok, számlák, amik miatt számolnia kellett, és napok, amikor Elena arra ébredt, hogy Danielt keresi az ágy túloldalán.

De Lucia esküvője után megnőtt a megrendelések száma.

Manuel megjavította a műhely tábláját. Elena újrafestette a szavakat, amiket a nedvesség kitörölt anyja neve alól: átalakítások és egyedi készítésű ruhák.

Minden csütörtökön korán zártak.

A rezidencián Manuel visszaszerezte az 5 gépet. Elena megtanította neki a kötények szegését és szabását.

A 81 éves Doña Mercedes egy blúzt viselt, amit 10 évig tartott, abban a reményben, hogy valaki majd megjavítja.

Végül ő maga javította meg.

Javier hat héttel később jelent meg a műhelyen, ajándékok nélkül.

Annyiszor összehajtotta a levelét, hogy a papír már kezdett szakadozni.

– Nem is tudom, hogyan kezdjem, apa.

Manuel félrehúzott egy széket.

– Tegyél fel vizet a kávéhoz.

Javier délután vacsorára maradt. Másnap pedig felkeresett, amikor ígérte.

Arturo elkezdte látogatni az apját néhány szombaton. Patricia tovább várt, de egy nap egyedül érkezett, és megkérte Elenát, hogy segítsen kibontani egy ruha szegélyét.

Senki sem tett úgy, mintha mi sem történt volna.

Egyik este, hónapokkal később, Manuel az utolsó borítékot hagyta a gép mellett.

Elena neve volt ráírva.

Akkor nyitotta ki, amikor a férfi elaludt.

Megköszönte a levest, az ágyat és azt a pohár vizet, amit túl szégyellt kérni.

Aztán olyasmit mondanék neki, amihez korábban soha nem volt bátorságom.

Egy héttel a baleset előtt Daniel felhívta.

„Ha bármi történne velem, vigyázz Elenára, apa. Erősnek tűnik, de mégis egyedül kell megbirkóznia mindennel.”

Manuel szégyellte magát, amiért nem kereste a gyász alatt.

Az ajtajához lépett segítségért, meggyőzve arról, hogy ismét kudarcot vallott.

Amíg meg nem látta, hogy a felújított gépen dolgozik, és rájött, hogy ezt az ígéretét még mindig betarthatja.

Elena belépett a szobájába, a levelet a mellkasához szorítva.

Manuel még ébren volt.

– Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig vártam – mormolta.

A nő megölelte.

Másnap reggel esett az eső.

Elena két csészét tett az asztalra, míg Manuel szín szerint elrendezte a gombokat.

A kartonból készült bőrönd a gép alatt volt, tele hulladékkal.

Már nem volt nála kötél.

És amikor megszomjazott, felkelt és fogta a poharát.