Tizenöt perccel később, ahogy a pincérnő ígérte, megérkezett az étel. Azonban nem ő hozta ki. Egy idősebb, feszült arcú pincér szolgálta fel a drága fogásokat, remegő kézzel téve a tányérokat az asztalra. Az étteremvezető a háttérből figyelte az eseményeket, nyilvánvalóan értesült arról, hogy valami történt, és próbálta menteni a helyzetet.
– Hol van a lány? – kérdezte Tariq halkan, amikor a pincér épp bort töltött volna neki.
A pincér összerezzent. – Elnézést kérek, uram. Nóra kolléganőm úgy döntött, hogy ma estére átadja nekem ezt az asztalt. Remélem, az ételek megfelelnek a legmagasabb elvárásainak. Ha bármi panaszuk van…
– Nincs panasz – vágott közbe Tariq hidegen, majd intett, hogy a férfi távozzon.
A vacsora hátralévő része feszült, kényelmetlen hangulatban telt. A fantasztikus fogások, a méregdrága borok mind íztelennek tűntek Tariq számára. A partnerek megpróbálták visszaterelni a szót az üzletre, a több millió dolláros beruházásokra és a kikötői fejlesztésekre, de a sejk gondolatai folyamatosan a konyha ajtaja körül jártak. Életében először érezte azt, hogy a pénze és a hatalma nem hogy nem védte meg, de egyenesen nevetségessé tette őt egy olyan emberrel szemben, akinek anyagilag semmije sem volt hozzá képest.
Amikor a vacsora véget ért, Tariq kifizette a számlát. Szokásához híven egy nevetségesen magas, szinte sértő összegű borravalót akart hagyni – egyfajta arrogáns kompenzációként, amivel megvásárolhatta volna a saját bűntudatának elhallgattatását. Több ezer dollárnyi készpénzt tett a bőrborítós számlatartóba.
Ahogy kifelé indultak a partnerekkel, Tariq még egyszer visszanézett. Ekkor meglátta a lányt. Nóra a terem másik végében, egy csendes sarokban állt, és épp egy idősebb házaspár asztalát pakolta le. A mozdulatai finomak voltak, az arcán őszinte, kedves mosoly ült, ahogy az idős hölgyhöz beszélt. Tariq megállt az ajtóban. Látta azt a kontrasztot, ahogyan a nő vele, az arrogáns milliárdossal viselkedett, és ahogyan az egyszerű, mindennapi emberekkel.
Az étteremvezető sietett a sejkhez, kezében a bőrmappával, amelyben Tariq a pénzt hagyta. – Uram… elnézést a zavarásért – mondta a menedzser zavartan, miközben a sejk után lépett a hűvös éjszakai levegőre. – Hálásak vagyunk a nagylelkűségéért, de…
– De mi? – kérdezte Tariq összevont szemöldökkel.
A menedzser nyelt egyet. – Nóra arra kért, hogy adjam vissza ezt az összeget. Azt mondta, hogy a számlát rendezték, a szolgáltatást kifizették, de az ő méltósága és a csendje nem megvásárolható. Arra kért, hogy a borravalót osszuk szét a konyhai dolgozók között, vagy adjuk vissza önnek.
Tariq arcizma megfeszült. A partnerei, akik a luxusautóikra vártak, ismét összenéztek. A sejk némán elvette a mappát, beszállt a fekete limuzinjába, és az ajtó tompa puffanással záródott be mögötte.
A luxushotel penthouse lakosztályában Tariq nem tudott aludni. Órákig állt a padlótól mennyezetig érő ablak előtt, és a kivilágított várost nézte. A pénz egész életében a pajzsa és a fegyvere volt. Ha valakit meg akart szerezni, megfizette. Ha valakit el akart hallgattatni, megvette. Apja, a néhai uralkodó mindig arra tanította, hogy az embereknek van egy áruk, csak meg kell találni a megfelelő összeget.
De volt egy másik hang is a múltjából. A nagyapja, egy bölcs, sivatagi beduin törzsfőnök hangja, aki még sátrakban élt, mielőtt az olaj gazdaggá tette volna a családot. “A pénz a zsebedben van, fiam, nem a szívedben. Ha a pénzed elveszik, és senki sem áll melletted puszta tiszteletből, akkor valójában te vagy a világ legszegényebb embere.”
Tariq a bárpulthoz lépett, töltött magának egy pohár ásványvizet, és a kanapéra roskadt. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy a hatalma egy ilyen kicsinyes, gonosz megjegyzésben nyilvánult meg egy dolgozó nő felé. És lenyűgözte a nő ereje. Ki volt ő? Honnan tudott ilyen tökéletesen arabul?
Másnap reggel Tariq lemondta az összes délelőtti megbeszélését. Az asszisztense, egy fiatal, feszült férfi nem értette a döntést, de nem mert kérdezősködni. A sejk felöltözött – ezúttal nem a hagyományos, feltűnő arab viseletbe, és nem is méregdrága, egyedi öltönybe. Egy egyszerű inget és zakót vett fel, majd kíséret nélkül, taxival ment vissza az étteremhez.
Az étterem még csak ébredezett. A személyzet a déli nyitásra készült, asztalokat terítettek, a padlót fényezték. Amikor Tariq belépett, az étteremvezető azonnal felismerte, és elsápadt. Azt hitte, a sejk visszajött, hogy bezárassa a helyet, vagy legalábbis kirúgassa Nórát.
– Tariq úr! Micsoda megtiszteltetés… Miben segíthetünk? A konyha még nem nyitott ki, de azonnal… – Nem enni jöttem – szakította félbe Tariq, és a hangja most sokkal csendesebb, emberibb volt, mint előző este. – Azt a fiatal nőt keresem. Nórát. Itt van?
A menedzser tétovázott, próbálta védeni az alkalmazottját. – Uram, Nóra kiváló munkaerő. Tegnap talán volt egy kis félreértés, de kérem, ne tegye tönkre az állását. Két gyermeket nevel… – Nem akarom tönkretenni az állását – mondta Tariq határozottan, de békítően felemelve a kezét. – Csak beszélni szeretnék vele. Kérem.
A menedzser bólintott, és hátrament a konyha felé. Néhány perccel később Nóra lépett ki az éttertérbe. Nem viselt még formaruhát, csak egy egyszerű kötényt a farmerja felett. Az arcán nem volt smink, a haja lazán volt összefogva. Amikor meglátta a sejket, az arckifejezése megkeményedett, de nem hátrált meg. Egyenes háttal, lassan odasétált hozzá.
