– Miben segíthetek? – kérdezte halkan, ezúttal magyarul.

Tariq rámutatott az egyik üres sarokasztalra. – Leülhetnénk egy percre? Kérem.

Nóra egy pillanatig habozott, majd bólintott, és leült vele szemben. Tariq mélyet lélegzett. Életében nagyon ritkán kellett bocsánatot kérnie, és a szavak nehezen formálódtak a szájában.

– Tegnap este… – kezdte Tariq, és a szemébe nézett. – Tegnap este úgy viselkedtem, mint egy bolond. Mint egy arrogáns, vak ember, aki elfelejtette a saját gyökereit és a saját neveltetését. Megalázni valakit, aki tisztességes munkát végez, nem a hatalom jele, hanem a gyengeségé. És én tegnap nagyon gyengének bizonyultam.

Nóra csendben hallgatta. A szemei kutatták a férfi arcát, próbálva eldönteni, hogy ez csak egy újabb gazdag ember játéka-e, vagy valódi megbánás.

– Bocsánatot kérek öntől – folytatta Tariq arab nyelven, lassan, a legnagyobb tisztelettel, amit a nyelve megengedett. – Nem volt jogom így beszélni önnel. És csodálom a bátorságát, amivel helyretett. Megérdemeltem.

Nóra vonásai lassan meglágyultak. A feszültség, ami a vállában ült, kissé alábbhagyott. – Elfogadom a bocsánatkérését – válaszolta szintén arabul, hibátlan kiejtéssel. – Nem könnyű egy olyan embernek, mint ön, beismerni a hibáját. Ezt értékelem. De tudnia kell, hogy a pénz és a státusz senkit sem tesz érinthetetlenné az emberi normákkal szemben. Én pincérnő vagyok, igen. Hozom az ételt, letörlöm az asztalt, és kiszolgálom a vendégeket. De ez csak a munkám. Nem a személyazonosságom.

Tariq bólintott. A kíváncsisága most már erősebb volt a szégyenénél. – Honnan tud ilyen tökéletesen arabul? Nemcsak a nyelvtant ismeri, hanem a kulturális finomságokat is. A kiejtése… olyan, mintha Damaszkuszban vagy Kairóban nőtt volna fel.

Nóra halványan elmosolyodott, és a kezeit az asztalon összekulcsolta. – Mert ott éltem. A Közel-Keleten töltöttem majdnem tíz évet. Kelet-kutatóként végeztem az egyetemen, és sokáig tolmácsként, majd egy nemzetközi kulturális alapítvány kulturális összekötőjeként dolgoztam Dubajban és Ammánban. A férjemmel is ott ismerkedtünk meg; ő mérnök volt egy építkezésen.

Tariq meglepetten dőlt hátra. – Egy magasan képzett diplomata és tolmács? Akkor mit keres itt, egy étteremben, tálcákkal a kezében?

Nóra arca elkomorult, a tekintete a semmibe révedt egy pillanatra. – Az élet nem mindig követi a terveinket. Két évvel ezelőtt a férjemnél súlyos neurológiai betegséget diagnosztizáltak. Haza kellett jönnünk, hogy a megfelelő kezeléseket megkaphassa. A megtakarításainkat elvitte a magánklinika és a gyógyszerek. A diplomáciai és a vállalati tolmács munkák sok utazással és kiszámíthatatlan beosztással járnak. Nem hagyhattam őt egyedül, és a gyerekek is még kicsik. Ez az étterem rugalmas műszakokat kínált. Két sarokra lakunk innen. Ha baj van, öt perc alatt otthon vagyok. Igen, a fizetés nem egy vezérigazgatói fizetés, de tisztességes, és a kollégáim jó emberek. Megteszem, amit meg kell tennem a családomért.

Tariq csendben maradt. A szavai súlyosak voltak, és minden egyes mondat egy újabb tőrdöfés volt a sejk tegnapi viselkedésére nézve. Ez a nő, akit ő a “háremébe” akart küldeni gúnyból, valójában egy olyan áldozatot hozott a családjáért, amire a sejk környezetében élő, luxusban fürdő emberek nagy része képtelen lett volna. Nóra nemcsak intelligens volt, hanem hihetetlenül erős is.

– Nagyon sajnálom a férjét – suttogta Tariq őszintén. – Ön egy kivételes ember, Nóra.

– Nem vagyok kivételes – rázta meg a fejét a nő. – Csak egy anya és egy feleség vagyok, aki szereti a családját. Emberek milliói csinálják ezt minden nap. Csak önök, odafent a csúcson, ritkán néznek le olyan mélyre, hogy ezt észrevegyék.

A sejk elgondolkodott. Hirtelen egy gondolat villant át az agyán. Nem akart ismét úgy tűnni, mint aki pénzzel akar megoldani mindent, de látta a lehetőséget – nemcsak arra, hogy jóvá tegye a hibáját, hanem arra is, hogy egy zseniális embert nyerjen meg magának.

– Nóra – kezdte Tariq, miközben előhúzta a névjegykártyáját, és letette az asztalra. – Azért vagyok ebben a városban, mert a cégcsoportom egy hatalmas európai terjeszkedésbe kezd. Szállítmányozás, ingatlanok, kulturális befektetések. Olyan partnerekkel tárgyalok, akiknek a nyelvét a tolmácsaim beszélik ugyan, de a gondolkodásmódjukat nem értik. És ahogy tegnap bebizonyosodott… a saját csapatomban senki sincs, aki a szemembe merne nézni, és megmondaná, ha hülyét csinálok magamból.

Nóra felvonta a szemöldökét, de nem szólt.

– Szükségem van egy európai igazgatói tanácsadóra – folytatta a sejk. – Egy kulturális összekötőre, aki folyékonyan beszél magyarul, angolul, arabul, és aki elég bátor ahhoz, hogy helyretegyen engem és a partnereimet is, ha tévúton járunk. A pozíció home-office alapú lenne a legtöbb időben. Ön maga oszthatná be az idejét, így a férje és a gyermekei mellett maradhatna. És a fizetés… nos, a fizetés olyan lenne, amiből a legjobb magánorvosokat is könnyedén ki tudná fizetni.

Nóra hosszú másodpercekig csak nézte a névjegykártyát. Az ajánlat túlságosan is mesébe illő volt. Megszólalt a benne lévő gyanakvás. – Ez egyfajta vezeklés? Szánalomból akar munkát adni nekem, mert tegnap megalázott? Mert ha igen, akkor a válaszom ugyanaz, mint a borravalójára.