Abban a pillanatban megszólalt Nuria telefonja. A Dos Hermanas-i másodlagos raktár volt az. Hajnal óta ott voltak, a tartomány szerte idősotthonokba és egészségügyi központokba szánt raklapokat ellenőrizték.

Néhány másodpercig hallgatott, majd elsápadt.

—A 4-es kamera csak 4 fokot mutatott a képernyőn.

„És mennyi a tényleges hőmérséklet?” – kérdezte Marta.

Nurija lehunyta a szemét.

—9,2.

A csend azonnal beállt.

Marta az ajtó felé nézett, amelyen keresztül Daniel távozott. Hirtelen rájött, hogy nem egy bajba jutott céget hagyott hátra.

A cég volt az, amelyik épp most rúgta ki azt a személyt, aki 18 napot töltött azzal, hogy megakadályozza a probléma kirobbanását.

És akkor egy második üzenet érkezett Nuria mobiltelefonjára.

Ugyanez a hamis jelzés jelent meg épp most két másik raktárban is.

3. RÉSZ

Másnap reggel 6:20-kor Marta már a logisztikai központban volt. Kevesebb mint két órát aludt. A karácsonyfa még mindig világított a hallban, de a fényei most már szinte sértőnek tűntek számára.

Nuria összegyűjtötte a műszaki csapatot. Az egyik falon egy térkép lógott, amely Nyugat-Andalúzia összes elosztópontját mutatta. Három központot sárgával, kettőt pirossal jelöltek.

„Elszigeteltük az érintett hűtőházakat” – magyarázta Nuria. „Tegnap este óta nem hagyta el őket áru. De ha a probléma megismétlődik, amikor a szállítások 24-én megkezdődnek, akkor nem tudunk majd a platformra támaszkodni.”

– Visszatérünk a régi rendszerhez – mondta Marta.

„Nem tudjuk ezt gombbal megcsinálni. Oscar engedélyezte a teljes migrációt, és deaktivált több régi modult, hogy licenceken spóroljon.”

Márta elfordította a fejét.

Oszkár nem volt ott.

-Hol van?

Először senki sem válaszolt. Végül egy technikus szólalt meg.

– Nem jött meg.

Marta hívott. Egyszer. Kétszer. Ötször. Nem vette fel.

7:05-kor kapott egy e-mailt Óscartól. Mindössze 3 sor hosszú volt. „Személyes helyzetre” hivatkozott, azonnali szabadságot kért, és csatolt dokumentumokat, hogy mindent az ügyvédein keresztül intézzenek.

Marta előbb szégyent érzett, mint haragot. Óscar előrenyomta a csónakot, elrejtette a figyelmeztetéseket, és amikor a kockázatot már nem lehetett leplezni, eltűnt.

„Kérem az e-mailjeiteket, a jóváhagyásaitokat és minden olyan módosítást, amit november óta engedélyeztetek” – rendelkezett.

Nuria szigorúan nézett rá.

– Ez a felelősségi körök tisztázására szolgál majd. Nem a rendszer javítására.

– Szükségünk van Danielre.

– Dániel már nem dolgozik itt.

Ez a mondat fájt neki, mert teljesen igaz volt.

Eközben Daniel otthon forró csokit készített. Lucia megjelent a folyosón rénszarvasos pizsamában és kócos hajjal.

– Ma nem mész dolgozni?

-Ma nem.

– És holnap?

Daniel letette a kanalat a pultra.

– Holnap sem.

Lucia úgy mosolygott, mintha visszakapott volna valamit, amit hetek óta félt elveszíteni.

A hűtőszekrényen egy fotó lógott Irene-ről, amint piros sálat viselve nevet egy karácsonyon öt évvel ezelőtt. Lucía alig emlékezett a hangjára, de a hagyományokra igen. Daniel gondoskodott erről.

A telefon rezgett.

Márta.

Nem válaszolt. Röviddel ezután érkezett egy üzenet: „Nem foglak arra kérni, hogy alkalmazottként gyere vissza. Beszélnünk kell veled 15 percet. Hibáztam, és van valami, amit tudnod kell.”

Daniel kétszer is elolvasta. Nem akart visszamenni. Nem akart semmit sem bizonyítani. Azt viszont tudta, mi van azokban a kamrákban, és tudta, hogy a hiba nem fogja megbüntetni Martát vagy Óscart. Idősek otthonait, klinikáit és olyan családokat is érinthet, akik még a Transalba létezéséről sem tudtak.

Így válaszolt: „12:30-kor, a Triana piaccal szemben lévő kávézóban. 15 perc.”

Marta érkezett meg először, egyedül. Leült vele szemben, és letette az akkreditációt az asztalra. A kék csillag még mindig benne volt.

– Nem kellett volna választásra kényszerítenem – mondta.

Daniel a műanyagra nézett.

– Ez nem kötelezettség volt. Ez fenyegetés volt.

Marta védekezés nélkül elfogadta az ütést.

-Igen.

Elmondta neki, mit fedezett fel: a rejtett jelentéseket, a módosításokat, Oscar távollétét és a hamis hírek terjedését.

– Nuria szerint segíthetnél nekünk újjáépíteni a tartalék üzemmódot.

-Tud.

Márta megkönnyebbülten felsóhajtott.

– De én nem megyek vissza a személyzethez.

A megkönnyebbülés eltűnt.

-Értem.

– És 25-én nem dolgozom.

-Értem.

– És egyetlen hűtött szállítmány sem lesz, amíg Nuria nem jelzi, hogy a mérési eredmények megbízhatóak.

Márta bólintott.

-Elfogadott.

Dániel előrehajolt.

– Még nem végeztem. Ha az igazgatótanács nyomást gyakorol rád, vagy egy ügyfél azzal fenyegetőzik, hogy távozol, te vagy a felelős. És írásos jegyzőkönyvet akarok a már jóváhagyott szabadságok védelmére.

—Szintén elfogadva.

– Akkor 48 órára tanácsadóként fogok dolgozni.

– Mennyit fogsz felszámolni?

Daniel mosolygás nélkül nézett rá.

– Elég ahhoz, hogy emlékeztessen, mennyibe kerül elveszíteni valakinek a bizalmát.

Amióta megérkezett, Marta most először sütötte le a tekintetét.

Daniel délután 2:10-kor ért vissza a központba. Néhány alkalmazott tapsolt, amikor meglátta. Felemelte a kezét, hogy megállítsa őket.

– Még nem tértem vissza. Csak megbizonyosodunk róla, hogy biztonságban van.

Ez a mondat elterjedt az egész cégnél.

A következő kilenc órában Daniel és Nuria egy hetekkel korábban elkészített másolat segítségével építették újjá a biztonsági mentési rendszert. Lassú volt és manuális ellenőrzéseket igényelt, de egy lényeges dolgot feltárt: a tényleges hőmérsékletet.

Mindeközben Marta olyat tett, amit 12 évnyi vezetői pályafutása alatt soha. Személyesen felhívott minden nagyobb ügyfelet.