Csak egy Julián által írt üzenet volt benne:
„Ha ezt az engedélyem nélkül olvasod, tudom, mit csinálsz.”
Álvaro elsápadt.
Ekkor megszólalt a telefonja.
A cég igazgatója volt az.
Julián felhangosította a számítógépét.
„Álvaro, holnap első dolgodra gyere be egy ügyvéddel. Három projektből 640 000 euró hiányzik, és az aláírásod rajta van az átutalásokon.”
Verónica már nem mosolygott.
„640 000? Azt mondtad, 200 000. ”
Álvaro letette a telefont.
„Fogd be a szád.
” „És hogyan tervezed kifizetni őket?”
Körülnézett a házban.
„Ezzel.”
Másnap reggel a családi WhatsApp-csoport üzenetet kapott Álvarótól:
„A szüleim szörnyű balesetet szenvedtek. Minden jel arra mutat, hogy nem élték túl. Holnap négyszemközt búcsúzunk el tőlük. Kérlek, tartsd tiszteletben a gyászunkat.”
Carmen háromszor elolvasta az üzenetet.
Aztán megérkezett egy fénykép.
Két koporsó.
Üres.
Verónica fekete szívvel válaszolt a csoportban.
Julián becsukta a laptopját.


„A hazugságot igazsággá akarják változtatni, mielőtt bárki is kérdezősködne.”
Carmen lassan leemelte a válláról a takarót.
„Akkor holnap elmegyünk elbúcsúzni.
” „Kihez?”
Rápillantott a képernyőre, ahol a fia már a temetését intézte.
„Annak a fiának, akiről azt hittük, hogy megszületett.”
3. RÉSZ
A ravatalozó Ronda külvárosában volt, egy ciprusokkal szegélyezett sugárút mögött, ahová alig hallatszott be az autózaj.
Álvaro egy nagy szobát választott.
Nem szerelemből.
A látszat kedvéért.
Fehér virágok, két Carmenről és Juliánról készült nagyított fénykép, valamint két zárt koporsó volt elefántcsont függönyök előtt.
Senki sem látta a holttesteket, mert nem léteztek.
Álvaro hivatalos magyarázata az volt, hogy a keresés folytatódik, és a szertartás csupán “egy szimbolikus cselekedet, hogy a család elkezdhessen feldolgozni a tragédiát”.
Mindazonáltal sikerült közel 50 embert összehoznia.
Rokonokat Sevillából.
Szomszédokat Rondából.
Életre szóló barátokat.
Julián egykori kollégáit.


Még Teresát, Carmen húgát is, aki sírt, és egy fényképet szorongatott.
Mindenki gyászolt.
Kivéve a két embert, aki az első sorban ült.
Álvaro kifogástalan fekete öltönyt viselt.
Verónica sötét ruhát, nagy szemüveget és az ellopott rubint viselte az ujján.
Időnként lehajtotta a fejét, mintha összetörték volna.
Aztán a telefonjára nézett.
11:26-kor üzenetet kapott Ignaciótól.
“A fiókok továbbra is blokkolva vannak. Minden hozzáférési kísérletet jelenteni fogunk a hatóságoknak.”
Arckifejezése megváltozott.
Carmen és Julián a főcsarnok mögötti kiszolgálóhelyiségből figyelték az eseményeket.
Sergio velük volt.
Ignacio is.
Carmennek kötés volt a haja alatt, és bottal járt. Julián homlokán hat öltés volt, a bal karja pedig mozdulatlanná vált.
Ignacio kinyitotta az aktatáskáját.
„Van még valami, amit tudnia kell, mielőtt bemegy.”
Több dokumentumot is elővett.
Álvaro cége nemcsak nehézségekkel küzdött.
Már majdnem egy éve szabálytalan átutalásokat észleltek.


A szociális lakások felújítására szánt pénz olyan cégekhez került, amelyek kapcsolatban álltak az Álvaro által ismert közvetítőkkel.
Ráadásul négy hónappal korábban kölcsönökhöz kötött biztosításokat kötött, olyan kötvényeket, amelyek lehetővé tették volna, hogy szülei eltűnése megoldja a fojtogató anyagi helyzetét.
Carmen lehunyta a szemét.
„Mindezt pénzért?”
Ignacio lassan megrázta a fejét.
„Pénzért, félelemért és egy olyan életért, amit nem engedhetett meg magának.”
Álvaro és Verónica több mint 300 000 euróval tartoztak személyi kölcsönök, hitelkártyák és egyéb kölcsönök formájában.
Vettek egy 92 000 eurós autót.
Minden nyáron kibéreltek egy villát Ibizán.
Verónica a közösségi médiában büszkélkedhetett a kézitáskáival, éttermeivel és szállodáival.
Álvaro cége pedig hamarosan rájött, hogy ennek a luxusnak egy részét nem az övéiből finanszírozták.
A szülei háza volt a leggyorsabb kiút.
A marbellai lakás a második.
A föld a harmadik.


– És mi lett volna, ha megint megállapodunk abban, hogy segítünk neki? – kérdezte Carmen.
Julián ránézett.
– Többet kért volna. –
Ez volt az igazság, amit mindketten évek óta kerülgettek.
Minden egyes megmentési akció rossz leckét adott Álvarónak: a szülei mindig megfizetik az árát.
Amikor az első vállalkozása csődbe ment, kisegítették.
Amikor 35 000 euró adósságot halmozott fel, Carmen eladta néhány örökölt részvényét.
Amikor nem tudta kifizetni az új otthona előlegét, Julián kezességet vállalt.
Szerelemnek nevezték.
Álvaro végül jognak nevezte.
A szertartás a főteremben kezdődött.
A temetkezési vállalkozó mondott néhány szót.
Aztán Álvaro felállt.
– A szüleim nagylelkű emberek voltak…
Carmen hányingert érzett.
A fia úgy tett, mintha megállna, elöntötte az érzelmek.
– Mindent, ami vagyok, nekik köszönhetek. –
Julián keserűen felsóhajtott.
– Ez legalább igaz –
folytatta Álvaro.
– Sajnos a baleset után kiderült, hogy jelentős anyagi kötelezettségeket hagytak maguk után. –
Ignacio felemelte a fejét.
– Itt jön.
– Nem akartam ma pénzről beszélni – folytatta Álvaro –, de sürgősen rendezni kell néhány számlát. Egykeként megpróbálok gondoskodni róluk. Ennek ellenére a család bármilyen segítsége…
– Milyen megható. –
Julián hangja hallatszott a szoba hátuljából.
Azonnal csend lett.
Álvaro lélegzete elakadt.
Verónica olyan gyorsan pördült meg, hogy majdnem leesett a szemüvege.
Teresa felkiáltott.
– Julián! –
Bejött, ép karját Carmen botjára támasztva. A lány
mellette sétált.
Néhány másodpercig senki sem mozdult.
Aztán többen is felugrottak.
Valaki sírni kezdett.
Egy unokatestvére keresztet vetett.
Teresa a húgához rohant.
– Carmen! –
Carmen megölelte.
– Megérkeztünk.
Álvaro még mindig a két koporsó mellett állt.
Az arca teljesen kifehéredett.
– Anya…
– Carmen ránézett.
A szó már nem hangzott ugyanúgy.
– Nem.