A szakadék mélyéről hallottam, ahogy a fiam a házunkról beszél, miközben a menyem a tőlem ellopott gyűrűt viselte az ujján. Aztán elhangzott a szájából: „Mostantól mindez a miénk.” Nem sírtam. Rávettem a férjemet, hogy azonnal hívja az ügyvédet, és zároltassuk az összes számlát. Másnap két üres koporsó várta őket – mit sem sejtve arról, ki fog belépni a hátsó ajtón…

– Meg tudom magyarázni.
„Akkor kezdje azzal, hogy elmagyarázza, miért készített elő két koporsót, mielőtt megtalálták a holttestünket.
” „Azt mondták, hogy szinte lehetetlen…
” „Ki által?”
Álvaro kinyitotta a száját.
Semmi sem jött ki a torkán.
Verónica közbelépett.
„Össze vagy zavarodva. Nagyon csúnyán estél. Valószínűleg nem emlékszel pontosan, mi történt.”
Carmen a rubinra nézett.
– Milyen furcsa. Pontosan ugyanezt mondtad, amikor eltűnt a gyűrűm. –
Verónica azonnal eltakarta a kezét.
Minden szem az ujjaira szegeződött.
Carmen előrelépett.
– Az a gyűrű a nagymamámé volt. Három hete tűnt el a hálószobámból. Álvaro elhitette velem, hogy elvesztettem, mert kezdtek emlékezetkieséseim lenni. –
Ő adta nekem – mondta Verónica.
Carmen a fiára nézett.
– Elajándékoztál valamit, amit elloptál? –
Anya, figyelj… –
Tegnap óta hallgatlak. –
Julián elővette a kis felvevőeszközt.
Álvaro felismerte.
És megértette.
– Apa… –
Julián megnyomott egy gombot.
Verónica hangja betöltötte a szobát.

– Ha befejezzük a fotót, kicsit hátrébb toljuk őket. Onnan lentről senki sem fogja pontosan látni, mi történt.
Többen is megdermedtek.
Aztán Álvaro hangja hallatszott.
– A házzal és Marbellával mindent megoldunk. Csak balesetnek kell tűnnie. –
Teresa mindkét kezét a szája elé kapta.
Verónica hátralépett.
– Ezt manipulálták.
A felvétel folytatódott.
Szél zúgása érkezett.
Léptek.
Verónica hangja:
„Egy kicsit hátrébb, Carmen.”
Aztán egy csattanás.
Kiáltás.
Gurulnak a kövek.
És végül a mondat, amit Carmen a domboldalról hallott:
„Mindez már a miénk.”
Másodpercekig senki sem szólt semmit.
A csend véget ért, amikor kinyílt a bejárati ajtó.
Két polgárőr tiszt lépett be, egy másik két civil ruhás kíséretében.
Álvaro hátralépett.
„Ez családi ügy.”
Julián örömtelenül felnevetett.
„Akkor már nem családi ügy volt, amikor megpróbáltatok minket örökséggé tenni.”
Az egyik tiszt odalépett.
Már megkapták a felvétel másolatát,

a hamisított dokumentumok fényképeit, az irodai kamera képeit, valamint Carmen és Julián orvosi jelentését.
Ezenkívül Sergio megmutatta nekik a pontos helyet, ahol megtalálta őket.
Álvaro az anyjára nézett.
„Nem akartam, hogy így végződjön.
” „Hogy akartad, hogy véget érjen?”
Sírni kezdett.
„Kétségbeesett voltam.
” „Kopoghattál volna az ajtónkon.”
– Azt mondtad volna, hogy nem. –
Ez a válasz jobban fájt Carmennek, mint bármilyen kifogás.
– Akkor te tökéletesen tudtad, mik a jogaink. –
Álvaro lehalkította a hangját.
– Vissza akartam adni a pénzt.
– A házunkkal együtt?
– Csak időre volt szükségem.
– Az életünkkel? –
Álvaro elvesztette az önuralmát.
– Nem érted, mekkora nyomás nehezedett rám! –
Julián lépett egyet.
– Igazad van. Én csak azt értem, milyen nyomás nehezedik rám, amikor lezuhanok egy lejtőn, miközben a fiam a tetején vár, hogy ellenőrizze, lélegzem-e még. –
Verónica sírni kezdett.
– Nem én terveztem. –
Álvaro felé fordult.

– Mit beszélsz?
– A te ötleted volt.
– Te választottad a nézőpontot.
– Mert azt mondtad, hogy szükségünk van egy kamerák nélküli helyre! –
A család moraja felerősödött.
Másodpercek alatt a pár, akik percekkel azelőtt még együtt sírtak, szétesett.
– A házat akartátok? – kiáltotta Álvaro.
– És szükséged volt a 640 000 euróra!
– Elloptad a gyűrűt.
– Azt mondtad, hogy az anyád meg sem fogja tudni! –
Carmen nem érzett elégedettséget.
Csak kimerültséget.
A kettő nem bánta meg.
Féltek.
Az egyik rendőr megkérte Verónicát, hogy adja át neki a gyűrűt.
Megpróbálta elvenni tőle, de Carmen felemelte a kezét.
– Nem.
Mindenki ránézett.
Carmen odament, mígnem pontosan a menye elé állt.
„Azt akarom, hogy adja nekem.”
Verónica nyelt egyet.
Lassan kivette a gyűrűt, és Carmen nyitott tenyerébe helyezte.
A nő összezárta az ujjait.
Hetekig fiókokban, táskákban és szekrényekben kutatott, abban a hitben,

hogy az emlékezete cserbenhagyja.
Még az éjszaka közepén is felébredt, azon tűnődve, hogy vajon kezd-e megőrülni.
Most már megértette, hogy ezt a félelmet szándékosan gerjesztették, hogy bizonytalanná tegyék.
Feltette a rubint.
„Köszönöm.”
Verónica nem válaszolt.
A rendőrök azt mondták Álvarónak, hogy kísérje el őket.
Aztán történt valami, amitől Carmen a kezdetektől fogva félt.
Egy pillanatra a fia ismét az a nyolcéves fiú volt, aki odarohant hozzá, amikor megijedt.
„Anya, kérlek.”
Carmen becsukta a szemét.
„Ne nézz így rám.
” „A fiad vagyok.”
„Azért fáj ennyire.”
„Mondd meg nekik, hogy baleset volt. Senkinek sem kell tudnia a többit.” Eladjuk a lakást, visszaadom a pénzt, megteszek bármit.
– Bármit?
– Igen.
Carmen a koporsókra mutatott.
– Tegnap te is bármire hajlandó voltál.
Álvaro zokogni kezdett.
– Bocsáss meg. –
Több másodpercig sem válaszolt.
– Megbocsátottam volna neked, hogy elveszítettem a társaságot. –
Felemelte a fejét.
„Megbocsátottam volna neked, hogy eladósodtál. Elviseltem volna a szégyenedet, a hibáidat, még a kudarcodat is. Ha azzal jöttél volna hozzánk, hogy »Anya, mindent tönkretettem«, valószínűleg visszajöttem volna segíteni, még akkor is, ha apád mérges rám.”
Julián nem tiltakozott.
Tudta, hogy igaz.
„De nem segítséget kértél” – folytatta Carmen. „Azt jöttél, hogy megnézd, mennyit érünk, ha már nem vagyunk útban.”
Álvaro sírt, lehajtott fejjel.
„Nem akartalak bántani.
” „Akkor soha nem kellett volna lökdösnöd minket.”
Elvezették a két koporsó elé, amelyeket ő maga rendelt.