Lucía Sandoval már akkor is magára vonta a figyelmet, amikor kopott ruhákban, régi csizmákba bújva és a vállán egy foltozott kendőt húzva járt-kelt.

San Miguel de los Naranjosban, egy kis faluban, száraz dombok és földutak között megbúvó 19. század végi mexikói faluban mindenki a patakparti ház árva lányaként ismerte. De tagadhatatlan szépségét senki sem tagadhatta. Hosszú, hullámos, sötétbarna haja volt, amely aranyló tincsekkel csillogott, amikor a délutáni nap a poros utcákra sütött. Nagy, derűs szemei ​​mintha ősi szomorúságot rejtettek volna, azt a fajtát, amely akkor ébred, amikor az élet arra kényszerít egy lányt, hogy túl korán felnőjön.

Lucía 15 éves korában elvesztette édesapját egy viharos éjszakán, amelyet a környéken senki sem fog elfelejteni. Don Julián Sandoval egy szekeret vezetett a hegyi úton, amikor a folyó hirtelen megemelkedett. Mielőtt az áramlat elsodorta volna, sikerült megmentenie egy másik szekér roncsai között rekedt férfit. Akkor még senki sem tudta, ki volt az a férfi. Csak azt mondták, hogy Julián úgy halt meg, ahogy a jó emberek halnak: először másokra gondolva.

Ezután Lucía édesanyja elhalványult. Férj, föld és pénz nélkül mások ruháit mosta és varrt, amíg véresek nem lettek az ujjai. Egy kegyetlen tél lázat hozott a falura, és őt is elvitte. Lucía egyedül maradt egy kis vályogházzal, két örökölt ruhával és egy olyan méltósággal, amelyet sokan hallgatásnak hittek.

Ettől kezdve dolgozott, hogy megéljen. Gazdag családoknak mosta a terítőket, segített az aratásban, ingeket foltozott, és néha vacsora nélkül maradt, hogy félretegyen egy darab kenyeret a következő napra. Ennek ellenére minden reggel gondosan megfésülködött, és néhány csepp narancsvirágvizet tett a füle mögé, mert az anyja mindig ezt mondta neki:

– A szegénység kopoghat az ajtódon, lányom, de ne hagyd, hogy ellopja a lelkedet.

Ez a finomkodás irritált néhány fiatal nőt a városban, különösen Valentina Roblest.

Valentina egy tehetős kereskedő lánya volt. Pueblából hozott ruhákat hordott, kézzel festett legyezőket hordott, és olyan cipőt hordott, ami soha nem ért sárt. Gyerekkora óta azt mondták neki, hogy ő a város legelegánsabb lánya, és ő ezt ugyanolyan könnyen el is hitte, mint mások a szentekben. De valahányszor Lucía áthaladt a téren kifakult ruhájában, lesütötte a szemét, a férfiak egy pillanatra elhallgattak, a nők a szemük sarkából rápillantottak, és valaki mindig suttogta:

– Milyen szép lennék, ha szerencsésnek születtem volna.

Valentina ezt utálta.

Utálta, hogy egy vezetéknév és vagyon nélküli lány több kíváncsiságot tud felkelteni, mint ő a szalagjaival és csipkéjével.

– Milyen kár, hogy ennyi szépség elvesztegetett a szappan és a szegénység közepette – mondta álságos édességgel, valahányszor Luciát látta.

A barátai nevettek.

Lucia lehajtotta a fejét, és továbbment.

A város másik oldalán, a legtermékenyebb földek között állt a Salvatierra birtok. Hatalmas volt, vaskapukkal, kőfolyosókkal, finom állatokkal teli istállókkal és kertekkel, ahol a hölgyek alkonyatkor sétálgattak. Tulajdonosa Don Esteban Salvatierra volt, egy szigorú, tiszteletreméltó férfi, akit megszállottan vigyázott családja becsületére.

Egyetlen fia, Alejandro Salvatierra, a régió legelfogadottabb agglegénye volt. Művelt, jóképű és hatalmas vagyon örököseként úgy tűnt, egy tekintélyes vezetéknevű és bőkezű hozományú fiatal nőt fog feleségül venni. Alejandro azonban utálta azokat a táncokat, ahol az anyák úgy terelgették felé a lányaikat, mintha értékes áruk lennének. Az üres beszélgetések untatták, a nyilvánvaló hízelgés fárasztotta, és az előkelő fiatal nők mindig olyan színdarabhoz öltöztek, amit nem akart megnézni.

Csak egyetlen ünnepség volt, amely elől nem tudott elmenekülni: az Aratási Fesztivál.

A Salvatierra Hacienda minden évben megnyitotta kertjeit az egész régió előtt. Hegedűzene szólt, az asztalokon édes kenyér, atolék, tamalék, kandírozott gyümölcsök sorakoztak, a fákról pedig lámpások lógtak. Családok érkeztek távoli tanyákról, hogy részt vegyenek az eseményen, de a legjobban várt pillanat az este végén jött el, amikor a falu fiatal női legszebb ruháikban vonultak fel, és Alejandro kiválasztott egyet közülük, hogy megnyissa a főtáncot.

Valentina számára ez a választás fontosabb volt, mint bármilyen tömeg.

Évekig képzelte el azt a pillanatot, amikor Alejandro mindenki előtt megfogja a kezét, és az egész falu elfogadja azt, amiben már eleve hitt: hogy ő a sorsa, hogy Salvatierra asszony legyen.

Néhány nappal a buli előtt Valentina és a barátai elmentek Lucía kis házához. Egy fakád mellett találták, amint ruhát mosott.

– Lucía – mondta Valentina túlságosan is mosolyogva –, elmész az Aratási Fesztiválra, ugye?

Lucia a kötényébe törölte a kezét.

– Nem hiszem. Van munkám.

– De idén azt mondják, hogy Don Alejandro a legszebb lányt választja ki a tánc megnyitására.

A barátok kuncogtak.

Lucía megértette a viccet.

– Nincs ruhám azokhoz a dolgokhoz.

Valentina botrányt színlelt.

– De olyan szép vagy. Talán az örökös beléd szeret, amint meglát.

A nevetés egyre hangosabb lett.

Az egyik lány a kopott csizmáira nézett.

– Képzeld el a Salvatierra család arcát, amikor meglátnak így belépni.

Lucía arcára szégyen ült, de nem válaszolt. Megtanulta, hogy a gazdagok kegyetlensége gyakran azzal jár, hogy verekedéseket szítanak, majd szemtelennek nevezik azokat, akik védekeznek.