Amikor elmentek, bement a házba, és megnézte az egyetlen ruháját, amit annyira szeretett. Világoskék volt, antik anyagból készült, és az édesanyjáé volt. Kifakult, de a szabása még megőrizte kecsességét. Lucía végigsimított az anyagon, és egy pillanatra elképzelte, hogy belép a haciendába anélkül, hogy érezné, hogy mindenki rajta nevet.

Azon az estén, a néhány fillérből, amit ingfoltozásért keresett, vett egy kék szalagot a szövetboltban. Órákat töltött azzal, hogy felvarrja a ruhára, hogy eltakarja a kopott részeket. Mire elkészült, nem úgy nézett ki, mint egy gazdag hölgy ruhája, de az övé igen. És ez Lucía számára valami volt.

Hideg virradt a buli napja. Lucia majdnem lemondott a részvételről. Megnézte magát a kis tükörben, meglátta a régi csizmákat a kék szoknyája alatt, és félelem fogta el. Aztán eszébe jutott az anyja.

„Ne hagyd, hogy a szomorúság elrabolja a fiatalságodat.”

Mély levegőt vett és elment.

A Hacienda Salvatierra egy másik világnak tűnt. Lámpások világították meg a kerteket, zenészek játszottak a főudvar mellett, a levegőben pedig kukorica, fahéj és virágok illata keveredett. Lucía lassan érkezett, próbált észrevétlen maradni.

Nem sikerült neki.

Valentina szinte azonnal meglátta.

Piros selyemruhát, gyöngy nyakláncot és éles mosolyt viselt.

– El sem hiszem, hogy eljöttél – mondta. – Micsoda bátorság!

Barátai úgy vették körül Luciát, mint elegáns galambok egy morzsát.

– Részt kell venned a felvonuláson – erősködött Valentina.

– Nem – felelte Lucía. – Csak megnézni jöttem.

– Ne légy félénk. Talán ma este fordul a szerencséd.

Lucía indulni akart, de abban a pillanatban bejelentették Alejandro Salvatierra érkezését. Az egész udvar feszültnek tűnt. A fiatal nők megigazították a hajukat, az anyák kiegyenesítették a hátukat, Valentina pedig magabiztosan felemelte az állát.

Alejandro sötét öltönyben, fényes csizmában és fáradt arckifejezéssel lépett be.

Először alig nézett az emberekre. Udvariasan üdvözölte őket, félig-meddig mosolygott, majd továbbment a főcsarnok felé. Aztán meglátta a lámpások mellett álló kis csoportot. Látta Valentinát nevetni. Látta a barátait suttogni. És mögöttük, szinte rejtve, megpillantotta Lucíát.

Nem viselt ékszert. A kék ruha egyszerű volt. A csizmák kopottak. A kezein munkából eredő nyomok látszottak.

De Sándor nem tudta levenni a szemét.

Volt benne valami, ami a többiekben hiányzott. Úgy tűnt, nem akarja megnyerni a szívét. Úgy tűnt, el akar tűnni. És mégis, a lámpafény alatt ő volt az éjszaka legőszintébb nője.

Valentina észrevette a tekintetét, és érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Amikor a felvonulás elkezdődött, a fiatal nők egyesével átvonultak az udvaron. Valentina magabiztosan lépett előre, úgy mosolygott, mintha már győzött volna. Lucía megpróbált hátrálni, de Valentina megragadta a csuklóját.

– Nem fogod elrontani a mókát.

–Engedjetek el.

-Séta.

Mielőtt megállíthatta volna, gyengéden beállt a sorba.

Azonnal elkezdődött a mormogás. Néhány nő a régi ruhára pillantott. Egy férfi halkan felnevetett. Lucia érezte, hogy lángol az arca. Legszívesebben a földbe süllyedt volna.

Aztán felnézett, és a tekintete találkozott Alexanderével.

Nem volt bennük gúny.

Nem is kár.

Csodálat volt.

A felvonulás véget ért, és a ceremóniamester bejelentette a választás pillanatát. Csend telepedett az udvarra. Valentina majdnem diadalmasan elmosolyodott.

Alejandro lassan sétált.

Elsétált a tekintélyes családokból származó fiatal nők mellett. Elsétált Valentina mellett. Továbbment.

És megállt Lucia előtt.

Elállt a lélegzete.

Alexander kinyújtotta a kezét.

– Elfogadnád, hogy velem kezdjed a táncot?

Az egész udvar mozdulatlanná dermedt.

Valentina elvesztette a színét.

Lucía kegyetlen tréfának gondolta. Körülnézett, nevetésre számítva, de Alejandro csak kissé hajolt előre, és halkabban szólt:

– Ne félj. Nem szánalomból választottalak.

Lucía remegve a férfi kezébe tette a kezét.

A zenészek játszani kezdtek.

Alejandro az udvar közepére vezette. Lucía először alig tudott mozdulni, de türelmesen vezette. Apránként félelme csodálkozássá változott. Szülei halála óta először nézett rá valaki szegénység nélkül.

– Nagyon jól táncolsz – mondta.

– Évek óta nem táncoltam.

– Tehát tudván született.

Lucia halkan felnevetett.

Alejandro szerint ez volt a buli legszebb hangja.

Don Esteban Salvatierra egy erkélyről homlokráncolva figyelte az eseményeket. Nem tetszett neki, hogy a fia egy szegény lánnyal táncol. Megkérdezte, hogy kicsoda, mire az egyik embere így válaszolt:

– Lucía Sandoval. Julián Sandoval lánya, aki a hegyi úton tomboló viharban meghalt.

Don Esteban ütést érzett a mellkasán.

A név egy olyan ajtót nyitott meg előtte, ami évek óta zárva volt.

Újra látta a megáradt folyót, a törött szekeret, az arcába csapódó vizet, egy alázatos férfit, aki kihúzta a sárból, és megtört hangon kiáltotta:

– Mentsétek meg a családomat!

Don Esteban erőszakosan elhessegette az emléket. Nem akarta felidézni azt az éjszakát. Nem akart emlékezni arra, hogy egy szegény embernek köszönhetően élte túl, aki később soha többé nem kereste sem az özvegyét, sem a lányát.

Amikor a zene véget ért, Alejandro nem engedte el Lucia kezét.

– Sétálnál velem egy pillanatra?

— Az emberek figyelnek.

– Hadd nézze.

A nappaliból kivezette a kertbe. A kivilágított fák között Lucía fellélegezhetett.

„Miért tette ezt?” – kérdezte a nő.

– Mert akartam.

– Nem ismersz engem.

– Találkozni akarok vele.

Lesütötte a tekintetét.

– Mosónő vagyok, Don Alejandro.