Lucia a sötét utat nézte.

– Nem akarok szerencsétlenséget hozni erre a házra.

– Már megtapasztaltunk itt szerencsétlenséget. És te egyáltalán nem vagy hozzá fogható.

A lány mozdulatlan maradt.

Aztán újra elpakolta a ruháit.

Egy novemberi estén a karzaton ültek.

Lucía az apjáról beszélt, a patak partján ültetett fákról és az utolsó télről az anyjával.

Gábriel félbeszakítás nélkül hallgatta.

„Mindenki azt tanácsolta, hogy hajtsam le a fejem” – mondta. „Meg is tettem. Nem működött.”

A kezében tartotta a poharat.

–A feleségem meghalt egy viharban. A fiunk is.

Lúcia ránézett.

Gabriel soha nem mondta ki ezt előtte.

– Évekig azt hittem, hogy biztosan találtam módot a megmentésükre.

– Volt egy ilyen?

Lassan megrázta a fejét.

– De én továbbra is kerestem őt az emlékezetemben.

Lucia letette a csészéjét.

– Minden beszélgetést átbeszélek anyával. Azt hiszem, hamarabb észre kellett volna vennem a lázat.

Addig maradtak ülve, amíg Eusebio le nem kapcsolta a konyhai lámpát.

Most először egyikük sem érezte úgy, hogy el kell rejtenie a fájdalmát ahhoz, hogy együtt maradhassanak.

A vonzalom lassan erősödött.

Gabriel az utolsó darab sajtot tartogatta neki.

Lucía megtudta, hogy rosszul alszik, amikor vihart jósolnak.

Egyik reggel a kecskék megszöktek a karámból. Együtt mentek ki, hogy összetereljék őket, és nevetni kezdtek, amikor az egyikük ragaszkodott hozzá, hogy megegye Eusebio kalapját.

A mezőgazdasági munkás félig álmosnak tűnt.

– Látom, mindenki jól érzi magát, kivéve a kalap tulajdonosát.

Lucia addig nevetett, amíg a gyomra belefájdult.

Gábriel olyan örömmel figyelte, ami később megrémítette.

Az a lány kezdett túl sokat jelenteni neki.

Egyik vasárnap, miközben a tyúkólat javítgatták, kezeik összeértek egy deszkán.

Senki sem mozdult el azonnal.

Gábriel felnézett.

Lucia a tekintetét fogva tartotta.

Aztán hallottak egy lovat az úton.

Severiano figyelmeztetést küldött.

A dokumentum szerint Mercedes hatalmas összeggel tartozott kölcsönök és bérleti díjak formájában. Lucíának meg kellett jelennie az ezredes birtokán, hogy számot adjon erről az adósságról.

Gábriel elolvasta az újságot.

– Az édesanyád ezt sosem írta alá.

Lucía azonnal felismerte a hamisított aláírást.

– Nem tudta, hogyan kell leírni a teljes vezetéknevét.

Két nappal később Cárdenas parancsnok több emberrel megérkezett.

Nem engedett vitát.

Azzal fenyegetőzött, hogy Gabrielt is letartóztatja, ha megakadályozza, hogy Lucía elkísérje őket.

Eusebio előrelépett, de a nő megállította.

– Nem akarom, hogy elvigyék őket.

Gábriel kért egy másolatot a dokumentumról, és felírta minden jelenlévő nevét.

Lucia felmászott a kocsira.

Mielőtt elment, ránézett.

– Ne hagyd, hogy a nevem eltűnjön.

A kalapját szorongatta.

– Megtalálom, ahová elrejtették.

Egy raktárba vitték Severiano birtokán. Ott más nőkkel együtt, megfigyelés alatt és fizetés nélkül kezdett ruhákat mosni.

Az ezredes másnap meglátogatta.

– Itt tanulsz meg hálásnak lenni.

Lucia folytatta az ing hajtogatását.

– Anyám nem tartozott neki semmivel.

Severiano dühösen távozott.

Azon a délutánon egy Juana nevű munkás titokban kenyeret adott neki.

– Takarítsd meg az erődet – suttogta. – Az a férfi azt akarja látni, hogy feladod.

Lucia elrejtette a kenyeret a ruhája között.

Nem állt szándékában megadni neki ezt az elégtételt.

Gabriel hajnal előtt elindult Santa Rosába, ahol Julian atya lakott.

Eszébe jutott valami, amit Lucia említett: az apja oda szokott utazni alamizsnát osztogatni és olyan ügyekben tanácskozni, amiket nem akart Severianóval megbeszélni.

Kimerült lóval érkezett.

A pap fogadta őt a sekrestyében.

Antonio Salazar nevének hallatán kinyitott egy szekrényt.

– Dokumentumokat hagyott nekem, amikor elkezdték nyomást gyakorolni rá, hogy eladja.

Gábriel csatlakozott.

Julian elővett egy dobozt.

Benne volt az eredeti okirat, az adóbevallások és Antonio levelei. Volt ott a feltételezett eladás másolata is, amelyet a pap kért, miután Mercedes levelet írt neki segítségért.

Küldtem egy panaszt, amire soha nem kaptam választ.

– Ragaszkodnom kellett volna – mondta zavartan.

Gábriel megvizsgálta a leveleket.

A végső fizetési határidőt Antonio halála után 3 hónapban tüntették fel.

És az aláírás nem egyezett a betűkkel.

A pap megőrizte Lucia keresztlevelét is, amelyen az állt, hogy Antonio és Mercedes lánya.

Gábrielt jeges düh fogta el.

Severiano ellopta a földet.

Aztán sikerült elérnie, hogy az emberek megvethessék azt a nőt, aki igényt tarthatott rá.

„Ki kell vinnünk ezt San Miguelből” – mondta.

Julian atya ismert egy ügyvédet a kerület fővárosában.

Együtt utaztak.

Arturo Fuentes ügyvéd összehasonlította a dokumentumokat és panaszt készített. Azt is kérte, hogy egy városon kívüli hatóság vizsgálja ki Lucía fogva tartását.

– Megtartjuk az eredeti dokumentumokat – magyarázta. – Te pedig másolatokat készítesz. Ne hagyd, hogy Robles megsemmisítse a bizonyítékokat.

Gábriel visszatért a szombati piacra.

Julian atya elkísérte.

Közel ötvenen gyűltek össze a városháza bejárata előtt.

Severiano kijött a boltból, amikor meglátta őket.

Gabriel felvette a másolatokat.

– Antonio Salazar földbirtokosként halt meg. Lánya egy olyan adósság miatt bezárva dolgozik, amelyet az anyja soha nem halmozott fel.

Az ezredes előrelépett.

– Milyen színház ez?

Julian atya felbontott egy levelet.

–Megkaptam Antonio dokumentumait. A családja segítséget kért a vagyonvesztés után.

A szomszédok elkezdtek közeledni.

A boltos megnézte a dátumot a vételár-bevalláson.

– De Antonio már halott volt, amikor ezt a fizetést rögzítették.