A házat felújították. Gabriel új kamerákat és lámpákat szerelt fel, de nem akart félelemben élni. Megtartotta a rajzokat a hűtőszekrényen, a plüssnyulat az ágyon és a szélcsengőt, amit Laura egy kézműves vásáron vett.
Az iskola segítségével megnyitott egy iskola utáni asztalos műhelyt olyan gyerekek számára, akik elvesztették szülőjüket. Laura Műhelyének nevezte el, nem azért, hogy a fájdalmon rágódjon, hanem hogy felesége emlékét valami hasznossá tegye.
Doña Ofelia minden szombaton részt vett. Azt állította, hogy azért van ott, hogy felügyeljen, bár valójában mindenkinek csokoládét és sütit hozott.
Egy évvel később Ximena a nyolcadik születésnapját ünnepelte az udvaron. Anyai nagyszülei is ott voltak, hogy vele legyenek. Doña Ofelia is ott volt, azon a helyen ült, ahol korábban Laura ült volna.
Amikor eljött a gyertyák elfújásának ideje, Ximena lehunyta a szemét.
– Mit rendeltél? – kérdezte Gabriel.
– Nem mondhatom el, mert nem történik meg.
– Adj egy tippet.
A lány Doña Ofeliára nézett, majd az apjára.
– Azt kértem, hogy a családunk így maradjon.
Gabriel érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de ezúttal nem ment ki a mosdóba, hogy elrejtse őket. Mindenki előtt megölelte a lányát.
Sokáig azt hitte, hogy a család csak a vér szerinti emberekből áll. Mauro megmutatta neki ennek a hazugságnak a legkeserűbb részét. Doña Ofelia megmutatta neki az igazságot: a család az a személy is, aki ébren maradt, amikor mindenki más aludt, aki látta a veszélyt, és úgy döntött, hogy nem néz el.
Azon az estén, a parti után, Gabriel kiment a verandára. Az utca csendes volt, és Doña Ofelia ablaka továbbra is világított.
Az idős asszony felemelte a csészéjét a másik oldalról.
Gábriel ugyanezt tette a kávéjával.
Bent a házban Ximena nevetett, miközben megpróbált kalapot tenni a plüssnyulára. Laura szélcsengője halkan szólt az ajtó mellett.
Gabriel két év után először bűntudat nélkül emlékezett a feleségére.
Mauro el akarta venni tőlük az otthonukat, és fájdalmukat ítéletté változtatni. Azonban elvesztette a szabadságát és azt a jogát, hogy közeledjen hozzájuk.
Gabriel, Ximena és Doña Ofelia valami sokkal értékesebbet találtak vissza, mint egy ház: a bizonyosságot, hogy továbbra is félelem nélkül élhetnek, olyan emberek között, akik valóban úgy döntöttek, hogy megvédik magukat.
