Az egyik, állítólag a hitelezőktől származó PDF-fájl belső létrehozási információkat tartalmazott.
A szerzőt „K. Rivas”-ként tüntették fel.
Utánanéztem a névnek.
Kevin Rivas.
Független színész.
Camila évek óta barátnője.
Találtam egy régi fotót a közösségi oldalukon.
Átölelte, és ezt írta:
„A kedvenc munkanélküli színészem.”
Az állítólagos adósságbehajtó ügynökségnek mindössze két héttel az első fenyegetés előtt volt egy domain neve is. A nyilvános regisztrációs adatok védettek voltak, de a weboldal egy Kevin szakmai portfóliójához kapcsolódó fiókot használt.
Ez már nem volt gyanús.
Mintadarab volt.
Mindent átadtam egy kapcsolattartónak a vagyon elleni bűncselekményekre szakosodott egységnél.
A rendőrség a megfelelő eljárások betartásával intézte a többit.
És kezdett kiderülni az igazság.
Nem volt tizennyolcmillió.
Nem volt bűnözői csoport.
Camilának valóban voltak anyagi problémái, de ezek teljesen mások voltak: lejárt hitelkártyák, befizetetlen adók, személyi kölcsönök és egy olyan életmód, amit soha nem engedhetett meg magának.
A szüleim, miután elvesztették a házukat, még mindig majdnem négyszázezer pesót utaltak át neki.
Az utolsó pénze.
Ami megmaradt nekik, miután elpusztította őket.
És mit tett Kamilla?
Befizettem a kauciót egy új lakásért.
Egy másik részt ruhákra, éttermekre és arra az éjszakára költöttem Polancóban.
De a legrosszabb néhány nappal később jött.
Kevin olyan programokat kutatott, amelyek képesek módosítani a hangokat, hogy egy idősebb, tekintélyelvű férfi hangjára hasonlítsanak.
Szóval az?
Teréz nénikém.
Anyám húga.
Hetvenéves, özvegy, kifizetett házzal, nyugdíjjal, megtakarításokkal és egy hatalmas gyengeséggel Camila számára.
Ez volt a következő célpont.
Aztán felhívtam Teresát.
–Szervezz egy családi ebédet vasárnapra. Mondd meg Camilának, hogy mindent én fizetek.
A nagynéném hallgatott.
–Mi minden?
–Mondd meg neki, hogy megvan a pénz, amire szüksége van. Hogy helyrehozom, amit tettem.
A rendőrség már dolgozott.
Csak egy dologra volt szükségem.
Hogy Camila azt hitte, végre győzött.
Vasárnap egy fekete mappával érkeztem, tele dokumentumokkal.
Nem számítottam rá, hogy ott találom a szüleimet.
Öregnek tűntek.
Kisebb.
Apám beesett szemekkel nézett rám.
– Köszönöm, hogy segítettél a húgodnak. Végre helyesen cselekszel.
Húsz perccel később Camila lépett be egy elegáns kabátban.
Leült velem szemben.
És pontosan akkor kezdett sírni, amikor kellett volna.
– Mariana, ezen a héten van a határidő. Ha nem fizetek, csinálni fognak velem valamit.
Anyám megvetően nézett rám.
– Látod, milyen mélyre süllyedtünk miattad?
Aztán letettem a fekete mappát az asztalra.
Kamilla abbahagyta a sírást.
–Ott van a csekk?
Egyenesen ránéztem.
-Nem.
Kinyitottam a mappát.
– Íme az igazság.
És ahogy láttam, hogy megváltozik az arca, megértettem, hogy a nővérem életében először tudta, hogy senki sem fogja megmenteni attól, ami rá vár.
3. RÉSZ
– Nincs tizennyolcmilliós adósságunk, Camila.
A húgom röviden felnevetett.
Nem vidám nevetés volt. Az a kis hang volt, amit az ember akkor ad ki, amikor olyan veszélyes váddal szembesül, hogy még mindig megpróbálja abszurdnak beállítani.
— Miről beszélsz?
Nem válaszoltam azonnal.
Kivettem az első dokumentumot a mappából.
Apám előrehajolt.
Anya először Camilára nézett, majd rám.
– Mariana, ne kezdd megint – mondta. – Eleget szenvedtünk már.
– Pontosan ezért vagyok itt.
Odatettem eléjük a hitelezőkkel kötött állítólagos szerződés másolatát.
– Ez az egyik fájl, amit kapott.
Anyám bólintott.
– Ők azok az emberek.
—Nem. Ez a dokumentum egy olyan számítógépről készült, amelynek a tulajdonosa a nevét hagyta a metaadatokban.
Camila megmozdult a székében.
– Ez semmit sem bizonyít.
—Kevin Rivas.
A csend azonnal beállt.
Apám összevonta a szemöldökét.
-WHO?
Camilára néztem.
– A barátja. A színész.
Anyám lassan felé fordult.
– Ismersz valakit, akit Kevinnek hívnak?
– Sok embert ismerek.
Kinyomtatott fényképet vettem egy régi kiadványból.
Camila és Kevin együtt jelentek meg.
Az apám vitte el.
-Ez?
-Igen.
Folytattam.
Elmagyaráztam nekik, hogy a feltételezett cég, amelynek Camila milliókkal tartozott, röviddel a fenyegetések előtt jelent meg az interneten. Semmilyen valós múlttal, ellenőrizhető üzleti nyilvántartással vagy korábbi tranzakciókkal nem rendelkezett.
Néhány hétig hihetőnek építették.
Semmi más.
Kamilla keresztbe fonta a karját.
– Kitalálsz egy történetet, mert utálsz engem.
–Nem kell gyűlölnöm ahhoz, hogy a számokat kövessem.
Kivettem a következő részt.
– Vannak adósságaid. Jó néhány. De ezek hitelkártyák, személyi kölcsönök és adókötelezettségek. Nem tartozol tizennyolcmillió pesóval bűnözőknek.
Anyám elsápadt.
– Ez hazugság.
– A rendőrség már vizsgálja.
Ez a mondat mindent megváltoztatott.
Camila abbahagyta a megvető tekintetet.
Most figyelően nézett rám.
-Rendőrség?
-Igen.
– Miért vonta be a rendőrséget egy családi ügybe?
Majdnem felnevettem.
Nem én tettem meg.
– Mert valami „ismerős dolgot” hamis fenyegetéssé, csalássá és rombolássá változtattál, ami végül a szüleink otthonába került.
Apám összeszorította a száját.
-Várjon.
Remegett a hangja.
– Azt mondod, hogy azok az emberek, akik megfenyegették Camilát…?
– Nem léteztek.
Anyám megrázta a fejét.
– Hallottam egyet.
– Hallottad, hogy Kevin szerepet játszik.
-Nem.
-Anya…
-Nem!
Tenyerével az asztalra csapott.
–Beszéltem azzal az emberrel. Tudott dolgokat. Tudta, hol lakunk. Tudta, hol dolgozik az apád.
Ránéztem.
– Szerinted ki adta neki ezt az információt?
Tekintete Camila felé vándorolt.
A húgom felkelt.
– Nem fogok itt maradni és ezt hallgatni.
– Ülj le – mondta apám.
Életemben először hallottam Ernestót így beszélni vele.
