Apám túl gyorsan emelte fel a fejét.
– Cecilia beszélt veled?
Mosolyogtam.
– Köszönöm, hogy megerősítetted, hogy te is tudsz róla.
Elmentem.
Ezen a ponton bemutathattuk a kampányt, a kameratörlést, a ruha előkészítését és Valeria részvételét.
De tett még egy utolsó kísérletet.
A nevem az.
– Közös ellenségünk van.
– Gravitáció?
-Apu.
Biztosított róla, hogy Ernesto csak a projekt befejezéséig tervezi Rodrigót alkalmazni, utána pedig csökkenti a részvételét. Azt mondta, hogy dokumentumokkal rendelkezik.
Beleegyeztem, hogy találkozom vele egy semleges Santa Fe-i tárgyalóteremben.
Írásban közöltem vele, hogy rögzíteni fogom a beszélgetést.
Valéria egyetértett.
Egy mappával érkezett.
Bent apám különböző befektetőknek írt e-mailjei voltak. Hitelesnek tűntek.
„Segíts kihozni” – mondta. „Visszakapod a tőkédet. Én megtartom a szállodai részleget.”
– És Rodrigo?
Mosolygott.
– Ha velem akar lenni…
Nem tudtam nem nevetni.
– Még mindig úgy gondolod, hogy az a férfi a főnyeremény ebben a történetben?
-Ne tettesd, hogy már nem szereted.
– Nem akarom.
Ez meglepte őt.
Valeria évekig abban a hitben élt, hogy a kapcsolatunk egy verseny.
Aztán elkövetett egy újabb hibát.
Azt mondtam neki:
– Nem kötök alkut olyanokkal, akik azért ugranak be egy medencébe, hogy nyomást gyakoroljanak a vállalatra.
Mosolygott.
– Szóval végre megtaláltad Monicát.
Soha ezelőtt nem említettem ezt a nevet.
Az arckifejezése megváltozott.
– Köszönöm – mondtam.
Megpróbált felkelni, de már túl késő volt.
Aztán elmagyarázott nekem valamit, amire soha nem gondoltam volna.
–Egész életemben csak a második voltam utánad.
Majdnem felnevettem.
A szüleink mindig mindent megbocsátottak neki. Én voltam az, akinek jó jegyeket kellett szereznie, problémákat kellett megoldania és rendesen kellett viselkednie. Valeria volt az, aki el tudott rontani valamit, és kapott még egy esélyt.
De ő egy másik történetet látott.
Megkaptam a pozíciót, apánk üzleti vagyonkezelői alapját, majd Rodrigót is.
Számára a férjem elcsábítása nem csak a vágyról szólt.
Győzelem volt.
– Be akartad bizonyítani, hogy téged választhat helyettem – mondtam.
Nem válaszolt.
Abban a pillanatban lépteket hallottunk a folyosón.
Valéria elmosolyodott.
– Egyébként bizalmas dokumentumok tűntek el apa aktájából ma reggel. Ugyanazok, amik itt vannak előtted.
Értettem a csapdát.
– Azt fogod mondani, hogy én loptam el őket.
– Azt mondom, azért hívattál, hogy megkérdezd őket.
Az ajtó kinyílt.
Két biztonsági őr és egy rendőr lépett be.
Valeria arckifejezése azonnal megváltozott.
– Marianna… miért tetted ezt?
Rendkívüli színésznő volt.
Felemeltem a kezem.
– Ezek a dokumentumok nem az enyémek. Miss Ortega hozta őket.
– Hazudik – mondta a nő.
Rámutattam az asztalon lévő felvevőre.
—A teljes ülést mindkét fél írásbeli hozzájárulásával rögzítették.
– Ez szerkeszthető.
– Ezért került egyidejűleg továbbításra az ügyvédi irodám szerverére.
Adrian megjelent a rendőr mögött.
Aztán megmutatta a bejelentkezési naplót.
Mielőtt felmentem volna az emeletre, egy felügyelt szekrényben hagytam a táskámat. Papírok nélkül léptem be.
Ezzel szemben az előcsarnok kamerája Valeriát mutatta, amint egy mappával a kezében érkezik.
Most először láttam igazi félelmet a szemében.
Nem drámai módon tartóztatták le.
Nem voltak bilincsek a kamerák előtt.
A valóság ritkán kínál ilyen filmszerű befejezéseket.
De az ő verziója kevesebb mint egy óra alatt szétesett.
Nyolc nappal később megtartották a rendkívüli részvényesi közgyűlést.
Apám meg akarta erősíteni az elbocsátásomat, és meg akarta győzni a befektetőket, hogy folytassák a projektet a tőkém nélkül.
Valeria már betöltött egy ideiglenes állást a szállodai részlegen.
Adriannal és egy független könyvvizsgálói jelentéssel mentem be.
Apám szólalt meg először.
Húsz percig magyarázta, hogy a cégnek „stabilitásra”, „felelősségvállalásra” és az érzelmi döntésektől való távolságtartásra van szüksége.
Amikor befejezte, megkérdezte, akarok-e valamit mondani.
-Igen.
Minden rendezőnek adtunk egy dossziét.
Először is, a születésnapom előtt létrehozott oldalak nyilvántartása.
Aztán a szerződés a PR-ügynökséggel.
Az átutalások apám irodájához kapcsolódtak.
A fényképek, amelyeken Valeria találkozik azokkal, akik ezeket az oldalakat kezelték.
Monica befizetései és kimutatása.
A kilenc perc törölve.
Szoba előzetes foglalása.
A ruha megvásárlása.
A baleset után küldött „Most” üzenet.
Apám ököllel az asztalra csapott.
– Ez egy családi konfliktus.
– Nem. Egy üzleti projekthez kapcsolódó forrásokból finanszírozták, hogy lejáratják azt a személyt, akinek a pénzügyi beleegyezésére volt szükségük. Abban a pillanatban megszűnt családi ügy lenni, hogy árat szabott a manipulációnak.
Az egyik rendező Valeriára nézett.
– Azt tervezted, hogy beleesel a medencébe?
-Nem.
Aztán visszajátszottam a beszélgetésünket.
A hangom:
„Nem kötök alkukat olyanokkal, akik azért ugranak be egy medencébe, hogy nyomást gyakoroljanak a vállalatra.”
És Valéria válasza:
„Szóval végre megtaláltad Monicát.”
Másodpercekig senki sem szólt semmit.
„Elég!” – parancsolta apám.
Ránéztem.
– Nem, apa. Azt mondtad, hogy tönkreteszem a családot. A család túlélheti. Az egyetlen dolog, amit lerombolok, az a rendszer, ahol a „család” azt jelenti, hogy mindenkit felhasználhatsz, majd csendet követelhetsz.
Rodrigo helyzetét is tisztáztam.
Az aláírása szerepelt az egyik kifizetésen, de az ellenőrzés kimutatta, hogy egy teljes csomagot hagyott jóvá anélkül, hogy ismerte volna a végső alvállalkozót.
Gondatlan volt.
Semmi bizonyíték nem volt arra, hogy részt vett volna az ellenem indított kampányban.
Valéria meglepetten nézett rám.
Azt várta, hogy neheztelésből pusztítsam el, vagy szeretetből védjem meg.
Én egyiket sem tettem.
