– Nem tudtam… – kezdte a férfi, de a hangja megtört. Könnyek patakoztak végig a mély ráncokkal barázdált arcán. – Azt hittem, jó élete lesz. Omar gazdag volt, megadhatott volna neki mindent. Én csak meg akartam menteni a családot.
– A családot? – nevetett fel keserűen, kísértetiesen az asszony. – Milyen családot? Már nincs családunk. Te megölted a jövőnket azért, hogy megmentsd a büszkeségedet. Amikor a szemébe néztél, és megkérdezted, akarja-e ezt a házasságot… láttad a rettegést a tekintetében. Tudtad, hogy csak miattad mond igent. Tudtad, de becsuktad a szemed, mert a pénz fontosabb volt.
A férfi térdre rogyott a felesége előtt, és zokogva temette arcát a kezébe. De Fatima nem nyújtott vigaszt. Lassan felállt, összepakolt egy kis bőröndöt, és még aznap este elhagyta a házat. Visszaköltözött a szüleihez egy távoli faluba, és soha többé nem beszélt a férjével.
Az apa teljesen egyedül maradt a hatalmas, üres palotában, amelyet a lánya életének árán váltott meg.
Eközben a város másik felén, a sejk családjának birtokán is drámai események zajlottak. Omar, a fiatal sejk, aki addig az aranyifjúk gondtalan életét élte, árnyékává vált önmagának. A társadalom, amely korábban a lábai előtt hevert, most megosztottá vált. Voltak, akik balesetnek tartották az esetet, míg mások gyilkosnak nevezték őt.
Omar hatalmas és befolyásos családja megpróbálta eltussolni az ügyet. A legjobb ügyvédeket fogadták fel, megpróbálták megvesztegetni a tanúkat, és hatalmas összegeket ajánlottak fel „vérdíjként” Leila apjának, hogy ejtse a vádakat és csendben zárják le az aktákat.
De Omar, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, megtagadta a családja segítségét.
A bírósági tárgyaláson, amelyre az egész ország figyelt, a fiatal sejk sápadtan, meggyötörten lépett a bíró elé. Amikor a védőügyvédje megpróbálta arra hivatkozni, hogy a lány megbotlott a szőnyegben, Omar váratlanul félbeszakította.
– Nem – mondta határozottan, bár a hangja remegett. – Ne hazudjanak tovább.
Az egész tárgyalóteremben néma csend lett. Leila apja, aki az első sorban ült, összeszorított öklökkel meredt a férfira, aki elvette a lánya életét.
– Én tehetek róla – folytatta Omar, egyenesen a bírónak címezve a szavait. – Nem akartam megölni. Az Isten a tanúm rá, hogy soha, de soha nem akartam kárt tenni benne. De erőszakos voltam. Nem tiszteltem a határait. Amikor menekülni akart, megfogtam. Amikor elhúzódott, dühös lettem, és ellöktem magamtól. Nem érdekelt, mit érez, csak az érdekelt, hogy a feleségem, és engedelmeskednie kell. A büszkeségem és a dühöm vakított el. És emiatt… emiatt a pillanatnyi vak düh miatt egy ártatlan és gyönyörű lélek távozott erről a világról.
Omar mély levegőt vett, majd Leila apja felé fordult. Tekintetük találkozott. A sejk szemében nem volt dac, csak végtelen, mélységes megbánás.
– Megkérdeztem tőle, mielőtt elvettem, hogy akar-e engem – mondta halkan Omar. – És ön ott állt mellette, uram. Láttam, ahogy összerezzen, amikor önre néz. Azt hittem, csak izgul. De most már tudom, hogy félt. Magától félt. És tőlem is. Mindketten cserbenhagytuk őt. Én azzal, hogy birtokolni akartam, ön pedig azzal, hogy eladta.
Az apa úgy érezte, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. A terem levegője elfogyott körülötte. A szavak, amiket Omar kimondott, megfellebbezhetetlen, kegyetlen igazságok voltak.
A bíróság végül gondatlanságból elkövetett emberölés miatt ítélte el a sejket. Bár a családja vagyona révén elkerülhette volna a legsúlyosabb büntetést, Omar nem fellebbezett. Nyolc évet kapott, amelyet egy szigorú börtönben kellett letöltenie.
Az ítélethirdetés napján, amikor Omart elvezették, még egyszer visszanézett. Nem az apára, hanem az égre, mintha valami bocsánatot keresne, amit ezen a földön sosem kaphat meg.
Az évek lassan és kegyetlenül teltek.
Leila apja számára az élet puszta létezéssé zsugorodott. A vagyon, amelyet oly kétségbeesetten akart megtartani, elvesztette minden értelmét. A hatalmas ház lassan az enyészeté lett. A falakról pergett a festék, a gyönyörű kerteket felverte a gaz, a szökőkutak kiszáradtak.
A férfi elszigetelte magát a világtól. Nem fogadott látogatókat, nem járt el hazulról, csak a legszükségesebb élelmiszereket hozatta meg magának. Napjait Leila szobájában töltötte, ahol egy kis szentélyt alakított ki a lánya emlékére. Gyertyák égtek a fényképek előtt, amelyeken Leila még mosolygott, élettel telien, tele reménnyel.
Minden éjjel kísértetek jártak a házban. Az apa álmában újra és újra hallotta lánya kétségbeesett hangját: „Nem akarok hozzámenni feleségül… Kérlek, apa, ne tedd ezt velem!” És ő minden álmában ugyanazt a hideg, számító választ adta. Amikor felébredt, a saját sikolyai visszhangoztak a sötét falak között.
Megpróbálta a vagyonát eladományozni. Kórházakat, árvaházakat támogatott, abban a reményben, hogy a jótékonyság talán enyhít a lelkén tátongó seben. De a bűntudat nem csillapodott. Rájött, hogy a lánya életét semmilyen pénzzel nem lehet visszavásárolni. A vérdíj örökre vérdíj marad.
Eközben, nyolc évvel később, Omar letöltötte a büntetését, és kiszabadult a börtönből.
A fiatal, gőgös aranyifjú helyett egy komoly, meglett férfi lépett ki a rácsok mögül. A börtönévek alatt sok mindent átgondolt. A családja várta, hogy visszatérjen a régi életéhez, átvegye az üzletek irányítását, de Omar hátat fordított a luxusnak.
