Fogta a ráeső örökségét, és egy alapítványt hozott létre Leila nevében. A szervezet célja az volt, hogy segítséget nyújtson azoknak a fiatal nőknek, akiket a családjuk kényszerházasságba akart taszítani. Ingyenes jogi segítséget, menedékhelyeket és oktatási programokat biztosítottak a bajbajutottaknak.

Omar minden idejét és energiáját ennek szentelte. Járta az országot, falvakban és városokban tartott előadásokat a nők jogairól, a szabad akarat tiszteletben tartásáról. Minden beszédét egy vallomással kezdte. Elmondta a saját történetét. Elmondta, hogyan ölte meg a saját ostobasága és dührobbanása azt a nőt, akinek elvileg védelmet kellett volna nyújtania.

Sokan megvetették őt a múltja miatt, de a munkája nyomán száz meg száz fiatal lány menekült meg attól a sorsotól, ami Leilának jutott. Bár a társadalom szemében lassan kezdte visszanyerni a tiszteletet, ő maga soha nem bocsátott meg önmagának. Tudta, hogy minden megmentett élet csak egy apró kavics abban a hatalmas mérlegben, amelynek a másik serpenyőjében Leila halála feküdt.

Egy hideg, őszi napon, tíz évvel az esküvő tragikus éjszakája után, a temetőben találkozott a két férfi.

A falevelek sárgára és rozsdavörösre színeződtek, a szél halkan fütyült a márvány sírkövek között. Leila apja, aki ekkor már nagyon öregnek és törékenynek tűnt, egy csokor fehér liliomot tartott a kezében. Botjára támaszkodva, nehézkesen lépdelt a lánya sírjához.

Amikor odaért, észrevette, hogy valaki már áll a fehér márványtömb előtt. Omar volt az. A sejk feje le volt hajtva, ajkai némán mozogtak egy imában.

Az apa megállt, és csak nézte a férfit. A régi, perzselő düh már elmúlt, helyét átvette egy végtelen, üres szomorúság.

Omar lassan felemelte a fejét, és észrevette az öregembert. Nem szólt semmit, csak hátralépett, helyet adva az apának, hogy letehesse a virágokat.

– Azt hallottam, jó dolgokat tesz azzal az alapítvánnyal – szólalt meg halkan, rekedten az apa. Hangja alig volt hangosabb a szél zúgásánál.

– Próbálom jóvátenni a jóvátehetetlent – válaszolta Omar, tekintetét a sírkövön nyugtatva. – Minden lányban, akit megmentünk, őt látom. De ez sosem lesz elég.

Az öregember bólintott. Letérdelt a sírhoz, ujjai végigsimítottak az aranybetűkkel vésett néven.

– Mindketten azt hittük, hogy a pénz és a hatalom mindent megold – mondta az apa, miközben a könnyek némán folytak végig az arcán. – Én azt hittem, ha megszabadulok az adósságoktól, szabad leszek. Maga azt hitte, ha megveszi őt, az övé lesz. De az igazság az, hogy mi magunk építettük meg a saját börtönünket.

Omar lehunyta a szemét.

– Sajnálom – suttogta a sejk. – Minden nap, minden órában sajnálom.

– Én is – felelte az apa, miközben lassan felállt. – De a sajnálat nem hozza vissza őt. A mi büntetésünk nem az volt, amit maga a börtönben kapott, vagy amit én a feleségem elvesztésével elszenvedtem. A mi büntetésünk az, hogy élnünk kell. Élnünk kell ezzel a tudattal, amíg csak a szívünk dobog.

Egymásra néztek. Két megtört férfi, akiket egyetlen tragédia kötött össze örökre. Két gyilkos, akik nem fegyverrel, hanem a saját önzésükkel vettek el egy életet.

Omar halkan elköszönt, majd lassan megfordult, és elindult a temető kapuja felé, hogy folytassa a munkáját, a végtelen, soha le nem járó vezeklést.

Az apa pedig ott maradt, egyedül a szélben. Leült a sír mellé, becsukta a szemét, és engedte, hogy a hideg átjárja a csontjait. Már nem félt a haláltól. Sőt, egyenesen várta. Mert tudta, hogy a halál talán végre megadja neki azt a békét, amit ebben az életben saját maga vett el önmagától.

A falevelek lassan hullottak a fehér márványra, elfedve az aranybetűket, mintha maga a természet is próbálná betakarni azt a szörnyű sebet, amit az emberi kapzsiság és gőg ejtett a világon. A csend, amely egykor oly fojtogató volt a hatalmas, üres házban, most itt, a temetőben az egyetlen menedékké vált. Egy néma mementóvá mindazok számára, akik azt hiszik, hogy a szeretetet és a szabadságot áruba lehet bocsátani.