– Imádni fogod a Bahamákat – csicseregte anyám a hangszóróból. A valóságshow hangos, idegesítő háttérzaja bömbölt mögötte. – A üdülőhelynek van egy gyönyörű, végtelenített medencéje, ahonnan kilátás nyílik az óceánra. Valerie az Instagramon találta. Jövő héten mennünk kell, hogy lefoglaljuk a tengerparti helyet a szertartáshoz, mielőtt egy másik menyasszony lefoglalja.

„Anya, nem mehetek” – könyörögtem, miközben előhívtam a cégem kritikus útvonalának idővonalát a képernyőn. „A cégem tőzsdei bevezetése (IPO) pontosan három hét múlva indul. Ha elmulasztom ezt a végső határidőt, ha nem vagyok személyesen itt az irodában, hogy felügyeljem az SEC-bejelentéseket, elveszítem a teljes részesedésemet. Most nem hagyhatom el a várost.”

Egy éles, drámaian csalódott sóhaj visszhangzott a telefonban.

„Jessica, mindig van kifogásod. Munka, munka, munka. Kezdesz annyira egysíkúvá válni. Ez tényleg szomorú. Nos, mivel önző módon nem jössz el támogatni az egyetlen húgodat, a legkevesebb, amit tehetsz, hogy kifizeted a felderítő utat. Apáddal biztosan nem engedhetjük meg magunknak az üdülőhelyek árait fix jövedelemmel.”

A legkevesebb, amit megtehettem.

A luxus felderítő útjuk teljes költsége 8800 dollár volt. Zsibbadtan, közönyösen utaltam át a pénzt, miközben néztem, ahogy a fő folyószámlám egyenlege ijesztő 4615 dollárra zuhan.

Azt mondtam magamnak, hogy csak túl kell élnem a következő tizenhét napot. Ha sikeresen elindítjuk a tőzsdét, a részvényopcióim teljes mértékben lehívhatók lesznek. Gyakorlatilag egyik napról a másikra milliomos leszek. Végre lesz annyi tőkeáttételem, hogy megvásárolhassam a teljes szabadságomat, megváltoztathassam a telefonszámomat, és örökre eltűnhessek a radarjukról.

Töltöttem magamnak még egy csésze állott, langyos kávét, és visszalapoztam a táblázataimhoz, mit sem sejtve arról, hogy a saját testem máris elkezdte csendes, halálos, fiziológiai lázadását vívni ellenem.

2. fejezet: A töréspont

A következő néhány hét mérgező, fojtogató, adrenalinnal teli köddé olvadt. Létezésem hideg kávéra, a világító monitorok kemény fényére és a nyugalmi pulzusszámra szűkült, ami soha nem tűnt úgy, hogy percenként száz ütés alá csökkenne.

Az Apex Innovations operatív igazgatója voltam , egy közepes méretű, rendkívül versenyképes tech cégnél, amely a logisztikai mesterséges intelligencia élvonalán működött. Mindössze hetekre voltunk a tőzsdére lépéstől. Óriási nyomás nehezedett ránk.

De katasztrófa sújtotta a vezetőséget, amikor a pénzügyi igazgatónk kedd reggel hirtelen lemondott. Nem hagyott maga után semmilyen átmeneti tervet, csak egy kaotikus, rémisztő zűrzavart kiegyensúlyozatlan főkönyvekből és hiányos szövetségi megfelelőségi jelentésekből.

A vezérigazgatóm, Michael Hayes , egy kifogástalanul szabott öltönyöket viselő férfi, aki egy éhező fehér cápa erkölcsi iránytűjével rendelkezett, behívott tágas, üvegfalú sarokirodájába.

– Jessica – mondta Hayes, miközben egy két láb vastag, hatalmas, barna dossziéköteget csúsztatott végig fényes mahagóni íróasztalán. – Te vagy a legjobb tábornokom. Jobban ismered az infrastruktúrát, mint bárki más. Szükségem van rád, hogy átvegyed a pénzügyi igazgató munkaterhelését, amíg a tőzsdei bevezetés hivatalosan le nem zárul. Brutális lesz, nem fogok hazudni neked. De gondolj a saját tőkére. Ha átlépjük ezt a célvonalat, te pedig életed végéig készen állsz.

Nem ajánlott fel fizetésemelést. Nem ajánlott fel teljesítménybónuszt. Csak a kimerült arcom elé lógatta a részvényopcióim hatalmas, szaftos jutalmát.

Elfogadtam. Muszáj volt. Szükségem volt arra a jutalomra, hogy megszökhessek a Pierce családtól.

Napi tizennyolc órát dolgoztam. Száraz szendvicseket ettem a pihenő automatáiból. Az íróasztalom alatt aludtam egy vékony jógamatracon, a szerverszoba mély, mechanikus zümmögése közvetlenül a koponyámat rezgette. A vérnyomásom veszélyes szintre emelkedett. A látásom gyakran elhomályosult a szélein, és a mellkasom olyan volt, mintha rozsdás vaspántokba lenne tekerve, amelyek minden lélegzetvétellel egyre szorosabban szorítottak.

Nem törődtem a figyelmeztető jelekkel. Úgy rágcsáltam az aszpirint, mint az édességet, és erősen koffeines energiaitalokat ittam, amíg a kezem annyira remegett, hogy alig tudtam gépelni.

November 17-én éjjel a vállalati iroda néma sírbolttá változott. 23:45 volt, én voltam az egyetlen ember, aki a 32. emeleten maradt.

Intenzíven bámultam egy kulcsfontosságú SEC megfelelőségi jelentést, égő szemeimet dörzsölgetve, és próbáltam kibogozni azt a több millió dolláros eltérést, amit a volt pénzügyi igazgató hagyott maga után a negyedéves előrejelzésekben. Valami nem stimmelt. A számok szándékosan homályosnak tűntek, bonyolult vállalati zsargon rétegei mögé rejtve.

Épp egy kereszthivatkozásos lekérdezést akartam futtatni a fő szerveren, amikor éles, vakító, rémisztő fájdalom hasított a koponyám hátsó részébe.

Nem úgy éreztem, mint egy átlagos fejfájást. Olyan volt, mint egy fizikai, mozgásból eredő ütés, mintha valaki egy nehéz ólomcsövet lendített volna közvetlenül a tarkómba.

Hangosan felnyögtem, a hang visszhangzott az üres irodában. Nyúltam a vizespalackomért, de a jobb kezem nem engedelmeskedett az agyamnak. Csak feküdt ott a fekete egérpadon, teljesen zsibbadtan, nehéznek és idegennek érezve magát, mintha egy holttesté lenne.

Ősi pánik csapott belém. Visszanéztem a képernyőre, de a táblázat fekete szövege értelmetlen, táncoló geometriai alakzatokká olvadt össze. Nem tudtam elolvasni a szavakat.

Ecsetvonás

A rémisztő szó végigsuhant a gyorsan széteső tudatomon. Szélütést kapsz, Jessica.

Megpróbáltam hátratolni a székemet és felállni. El kellett érnem a nehéz üvegajtót. Kiáltanom kellett az éjszakai biztonsági őrért, aki éjfélkor járőrözött a folyosókon. De a lábaim egyszerűen felmondták a szolgálatot, semmilyen támasztékot nem nyújtottak.

Összeestem, a vállam erősen az asztalom éles szélének csapódott lefelé menet.