A tizenkét éves lányom már kilenc napja kómában feküdt, mire végre hazaértem a katonai kiküldetésemből. A kórterme előtt meghallottam, ahogy a volt férjem arról beszél, hogy lekapcsolják a gépekről. „Az orvosok pénteken akarnak találkozni – mondta Grant. – Ideje elengedni őt.” A barátnője végignézett az egyenruhámon, és gúnyosan elmosolyodott. „Vicces, hogy a hazádat tudod szolgálni, de a saját gyerekedért képtelen vagy megjelenni.” Szó nélkül elmentem mellette. Leültem a lányom mellé, megfogtam a kezét, és ekkor éreztem. Két szorítás. Hat évvel ezelőtt Emily és én kitaláltunk egy titkos jelet. És pontosan tudtam, mit akar ezzel mondani nekem.

„Készítsd el a leleplezői jelentést!” – parancsoltam, miközben sötét, diadalmas izgalom futott végig az ereimben. „Küldd el közvetlenül az SEC végrehajtási osztályának, és titkos másolatként az egész Apex igazgatótanácsának, hogy ne tudják eltemetni. Ütemezd be az e-mailt úgy, hogy automatikusan hétfő reggel pontosan 9:00-kor küldje el – abban a pillanatban, amikor Hayes a New York-i pulpitusra lép, hogy megkondítsa a megnyitó csengőt.”

Vasárnap estére a csapdákat hibátlanul felállították. A drótokat feszesen feszítették a dzsungel talaján.

Hátradőltem a vékony kórházi párnáimnak, fizikailag kimerülten, de lelkileg feltöltődve. A karomba csöpögő lassú, egyenletes infúzió kevésbé gyógyszernek, inkább méregnek érződött, felkészítve az utolsó csapásra.

– Holnap lesz a hetedik nap – jegyezte meg Chloe, miközben bejött a szobába, hogy ellenőrizze az életjeleimet, és a falinaptárra pillantott. – Édesanyád nassaui járata reggel 6-kor landol. Egy órája felhívta a recepciót. Azt mondta, hogy 9-re itt lesz, hogy megbeszéljék, átköltöztetnek egy olcsó, hosszú távú ápolási intézménybe, így nem kell azzal foglalkoznia, hogy otthon lábadozol.

Eleanor felállt a székéről, és kisimította makulátlan kosztümje vonalait. – Lent várok a menzán – mondta, és szeme ragadozó izgalommal csillogott. – A világért sem hagynám ki ezt az újraegyesülést.

Lehunytam a szemem, és hallgattam a szívmonitorom egyenletes, erős, ritmikus sípolását.

Hadd jöjjön, gondoltam. A bankautomata végleg zárva van.

5. fejezet: Az elszámolás

Hétfő reggel a kórházak intenzív osztályaira jellemző steril, mesterséges, zümmögő fényerővel érkezett.

Pontosan reggel 9:15-kor kitárult a szobám nehéz ajtaja.

Anyám, Evelyn Pierce lépett be. Mélyen, gazdagon lebarnult, bőre drága szérumok és a sziget napjának fényétől ragyogott. Egy könnyed, virágmintás vászonruhát viselt, ami teljesen sértően nem illett egy intenzív osztályra. A kezében egy szánalmas, hervadt, olcsó benzinkútról származó szegfűcsokrot tartott.

Az ágyhoz sétált, arcán gyorsan mesterséges, drámai bánat tükröződött.

– Ó, szegény, édes Jessicám – gügyögte, és legyintett a vastag takarókon keresztül a lábamra. – Végre megérkezett anyu. Amilyen gyorsan csak tudtunk, siettünk vissza a szigetekről. Az út egyszerűen szörnyű volt, egész végig annyira aggódtam érted.

Egyetlen izmom sem mozdult. Nem mosolyogtam megnyugtatóan. Csak bámultam rá, hagytam, hogy a nehéz, nyomasztó csend addig nyúljon, amíg hihetetlenül, fizikailag is kellemetlenné nem vált.

Mesterséges mosolya kissé meginog. Észrevette, hogy a tekintetem tiszta, fókuszált, és teljesen mentes attól az alárendelt, kétségbeesett melegségtől, amihez hozzászokott.

– Te… te úgy nézel ki, mintha sokkal jobban lennél – dadogta, miközben sietve a guruló tálcára tette az olcsó virágokat.

– Az vagyok – mondtam kifejezéstelenül. A hangom halk volt, de egy hóhér pengéjének hátborzongató, tagadhatatlan rezonanciáját hordozta magában. – Milyen volt a végtelen medence, Anya? Valerie végre megtalálta a megfelelő tengerparti telket az esztétikus szertartáshoz?

Evelyn gyorsan pislogott, és hátralépett, mintha fizikailag arcon ütöttem volna. „Mi… nos, ki kellett hoznunk a legjobbat egy szörnyű helyzetből, Jessica. Nem akartad volna, hogy csak úgy elpazaroljuk a pénzt, amit elköltöttünk. Ha már erről van szó, ma reggel valami igen kínos hiba akadt a hitelkártyákkal a szállodai pénztárnál. Apádnak gyakorlatilag könyörögnie kellett a üdülőhely vezetőjének, hogy hadd utaljunk át pénzt a fogyatkozó nyugdíjszámlájáról, csak hogy elhagyhassuk a szigetet. Tényleg azonnal fel kell hívnod a bankot, és el kell intézned ezt.”

Lassan felültem ülő helyzetbe, figyelmen kívül hagyva a koponyám aljában hasító éles fájdalmat.

– Nem volt semmi hiba – mondtam halkan. – Letiltottam a kártyákat. Leürítettem a közös számlákat. Ki vagy zárva, Anya. Végleg.

Evelyn arca sötét, csúnya, dühös vörösre pirult. A gondoskodó anya álarca azonnal elpárolgott, felfedve alatta a mérges, önelégült teremtményt.

– Elnézést? – sziszegte. – Figyelj rám, te hálátlan kis kölyök. Én szültelek! Fedéllel a fejed fölé! Tartozol nekem az életedért!

– Semmivel sem tartoztam neked – vágtam vissza, és a hangom felemelkedett, tizenkét évnyi elfojtott, savanyú dühvel töltöttem be a kis szobát. – De én mégis fizettem neked. Százkilencvenkétezer-nyolcszázhatvan dollárt. Ez a pontos, dokumentált összeg, amit huszonöt éves korom óta adtam neked. Én vettem a gumiabroncsaidat. Én vettem Valerie dizájnerruháit. Én vettem a luxusnyaralásaidat. És amikor vérzett az agyam, amikor lélegeztetőgépre kapcsoltak, és az életemért küzdöttem, te harmincnégy percig maradtál, és egyedül hagytál meghalni, hogy te kimehess a tengerpartra mimózát inni!

„Ez hihetetlenül drámai, Jessica! Tudtuk, hogy jó kezekben vagy az orvosoknál!” – sikította Evelyn, idegesen körülnézve az ajtóban, mintha arra várna, hogy berohanjon egy orvos és elhallgattasson.

– És az ötvenezer dollár? – kérdeztem, miközben a szoba közepére dobtam az utolsó, pusztító bombát. – A titkolózási pénz, amit Michael Hayestől vettél el, hogy lemondj a jogaimról? Az is drámai volt?

Evelyn megdermedt. Napbarnított arcáról gyorsan eltűnt az összes szín, hirtelen öregnek, kimerültnek és rémültnek tűnt. „Honnan… honnan tudhattál erről?”

A kórházi szoba ajtaja kinyílt.

Chloe belépett, kezében a nehéz látogatói naplóval. Mögötte Eleanor néni lépett be, úgy nézve ki, mint egy kaszás, szabott öltönybe burkolózva.

– Szia, Evelyn! – mondta Eleanor, hangja dermesztő, jeges megvetéstől csöpögött.

Anyám arrogáns, védekező testtartása azonnal eltűnt. Ránézett a látogatói naplóra, amit Chloe tartott a kezében, és látta, hogy Eleanor neve minden egyes oldalon ismétlődik. Ebben az egyetlen, rémisztő pillanatban rájött, hogy már nem azzal az engedelmes, megvert lányával van dolga, akit egy életen át bántalmazott.