– A hacienda konyhája üres. Használhatod néhány hétig. Ide-oda járkálhatsz a városban lévő szobád és a szobád között. Nem alamizsnát ajánlok fel neked.

Clara először Sofiára, majd Doña Beatrizre nézett.

– Fizetek a használatáért.

— Nem szükséges.

– Számomra igen.

Mateo bólintott.

– Akkor tisztességes összeget fizetsz.

Doña Beatriz kipirult arccal szállt ki a hintóból.

– És most még lakbért is kérsz tőle, hogy úgy tegyel, mintha ez valami üzlet lenne? Az egész város tudni fogja, mit jelent ez.

Matthew hangoskodás nélkül válaszolt.

–Az emberek azt találhatnak ki, amit akarnak. Az én házamban én döntök.

– Az a ház a feleséged emléke is.

– Nem. Abban a házban lakik a lányom.

A kifejezés úgy ért célt, mint egy pofon.

Clara egy feltétellel egyezett bele: nem alszik a haciendában, és nem nyúl Elena személyes tárgyaihoz.

A következő hetekben hajnal előtt érkezett. Eleinte csendben dolgozott, mintha minden csésze, minden kanál és minden szék őt figyelné.

Egy nap 10 centiméterrel kellett elmozdítania Elena székét, hogy elférjen rajta egy zsák liszt.

Amikor Mateo délután bejött, bámult.

– Elmozdítottad a székét.

Klára megfeszült.

– Vissza tudom adni.

Mateo várt pár másodpercet.

– Nem. Hagyd békén.

Azon az estén, három év után először, vaj, fahéj és sült gyümölcs illata terjengett a konyhában.

Sofia újra énekelni kezdett, miközben dagasztotta a tésztát, pont úgy, mint az anyja, hamisan. Mateo korábban kezdett visszajönni a földekről. Még a mezőgazdasági munkások is észrevették.

– Főnök, mostanában a tehenek kimaradnak a délutáni csevegésből – viccelődött Julian, a brigádvezető.

– Úgy tűnik, túlélték.

De Doña Beatriz nem adta fel.

Egyik reggel Rosalíával, Mateo húgával érkezett. Rosalía Elena barátnője volt, és ugyanezt a gyanút osztotta.

Liszttel az orrában találták Sofiát, Klárát pedig éppen arra tanította, hogyan kell vart fonni.

– Ez már úgy néz ki, mint egy család – mondta Rosalía hidegen.

Clara letette a sodrófát.

– Nem fogom átvenni senkinek a helyét.

– Ezt mondják mindig azok, akik apránként érkeznek.

Máté megjelent az ajtóban.

-Csak úgy van.

Rosalía szembeszállt vele.

– És mi fog történni Sofiával, ha ez a nő úgy dönt, hogy holnap elmegy? Hagyod, hogy ragaszkodjon hozzád, csak hogy aztán újra elveszítsen valakit?

A kérdés fájt Clarának.

Mert a távozás pontosan az volt, amiben a legjobban kitartott.

Azon a délutánon szótlanul dolgozott.

Napokkal később a pletyka eljutott a piacra: Clara megkereste Sofíát, hogy Mrs. La Esperanza lehessen. Néhány vásárló abbahagyta a vásárlást. Mások színlelt kedvességgel kérdezték, hogy mikor lesz az esküvő.

Clara két hétig bírta.

Amíg meg nem hallotta Rosalíát azt mondani az egyik szomszédjának, hogy Elena megfordulna a sírjában, ha tudná, ki használja a konyháját.

Azon az estén összepakolt.

Sütött még egy utolsó pitét, és a receptet odahagyta mellé Sofiának.

„Arra az esetre, ha hiányozok. Ne feledd: hideg vaj és semmi sietség.”

Hajnalban távozott.

Sofia üresen találta a konyhát, és olyan kétségbeesetten sírni kezdett, amilyet Mateo Elena temetése óta nem látott.

Elolvasta az üzenetet, kiment az udvarra, és megparancsolta, hogy nyergeljék fel a lovát.

Utolérte Clara szekerét a San Juan de los Lagos felé vezető úton.

-Enyhülés!

Klára megállt.

– Nem azért jövök vissza, hogy a családod úgy bánjon velem, mint egy aranyásóval.

– Nem Sofiáért jöttem.

Meglepetten nézett rá.

–A lányom szeret téged. De én voltam az, aki utánad jöttem.

Klára lenézett.

Mateo mély levegőt vett.

–Három évig hittem abban, hogy ha elmozdítok egy széket, elárulom Elenát. Mauzóleummá változtattam a házamat, és ezt szerelemnek neveztem. Bejöttél, sütöttél egy pitét, és a ház újra lélegezni kezdett.

– Az anyád utál engem.

– Anyám fél.

– A húgod is.

–A húgom úgy hiszi, hogy Sofia védelme azt jelenti, hogy a múltban lefagyasztják.

Clara megszorította a gyeplőt.

– És az emberek azt hiszik, hogy a vezetéknevedre vagyok kíváncsi.

Mateo odalépett a kocsihoz.

– Akkor ne adjunk nekik hazugságot, amin vitatkozhatnak.

Elővett egy összehajtogatott dokumentumot a zsebéből.

– Tegnap beszéltem a közjegyzővel.

Klára összevonta a szemöldökét.

– Mit csináltál?

—Kitűztem egy telket a királyi út mellé, a birtokon kívül.

– Nem fogadok el ajándékot.

– Tudtam én.

Mateo majdnem elmosolyodott.

– Ezért a dokumentum nem adomány. Ez egy eladási ajánlat, fix áron, olyan törlesztőrészletekkel, amelyeket megengedhet magának.

Klára kinyitotta az újságot, és meglátta a nevét.

De mielőtt bármit mondhattak volna, paták kopogását hallották maguk mögött.

Doña Beatriz és Rosalía megérkeztek a birtokigazgatóval.

Az idős asszony egy másik dokumentumot tartott a kezébe.

– Mielőtt bármit is aláírnál, Clara, van valami, amit tudnod kell. Elena magánvégrendeletet hagyott hátra, amiben feltételt szabott bármely nővel kapcsolatban, akit Mateo esetleg La Esperanzába akar vinni.

Máté elsápadt.

– Ez nem létezik.

Doña Beatriz könnyes szemmel nézett rá.

– Létezik. És 3 évig rejtegettem.
3. RÉSZ
Mateo leugrott.

—Dámelo.

Doña Beatriz a mellkasához szorította a dokumentumot.

– Itt nem.

– Három évig rejtegetted, és most azt tervezed, hogy eldöntöd, hol olvassák.

Clara kiszállt a kocsiból. Nem akart csapdába esni egy családi ügyben, de Sofia már az első naptól fogva belekeveredett, és már nem tehetett úgy, mintha nem érdekelné.