Rosalía ugyanolyan zavartnak tűnt, mint Mateo.

– Anya, én erről sem tudtam?

Doña Beatriz tagadta.

– Elena adta nekem, amikor beteg volt. Megkért, hogy tartsam meg, amíg Mateo azon nem gondolkodik, hogy újrakezdi az életét.

– És miért nem mondtad el nekem soha?

– Mert azt hittem, soha nem fogod megtenni.

A kifejezés többet árult el, mint szerette volna.

Visszatértek La Esperanzába. Kihívták Don Aurelio Sandovalt, a városi jegyzőt, hogy megvizsgálja a dokumentumot. Hiteles volt. Elena és két tanú aláírása volt rajta.

Mateo remegő kézzel olvasott.

Nem tiltás volt.

Épp ellenkezőleg volt.

Elena azt írta, hogy ha Mateo valaha találkozik egy jó nővel, és Sofia beleszeret, nem szabad hagynia, hogy a bűntudat vagy a családja véleménye tönkretegye ezt a lehetőséget.

Hagyott egy utasítást Beatriznak is.

„Ha a lányom újra mással nevet, mint velem, ne taszítsd el magadtól félelemből. A szeretet, ami utánam jön, nem töröl el engem.”

Doña Beatriz befogta a száját.

Rosalía lehajtotta a fejét.

Klára gombócot érzett a torkában.

Mateo folytatta az olvasást.

„És ha annak a nőnek megvannak a saját álmai, ne kérd tőle, hogy hagyja el őket, és árnyékként váljon az otthonomban. Ha igazán szereted, segíts neki továbbra is az lenni, aki előtted volt.”

Klárának le kellett ülnie.

Elena, egy halott nő, akivel soha nem találkozott, pontosan azt védte, amit Clara hetek óta próbált megvédeni.

Mateo felnézett az anyjára.

– Miért rejtetted el?

Beatriz némán sírt, mielőtt válaszolt volna.

–Mert Elena elvesztése engem is összetört. És amikor láttam, hogy Sofia megszeret téged, Clara, úgy éreztem, mintha valaki lecserélné. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik. Pedig az is volt.

– Nem csak a pénzed miatt aggódtam – folytatta –, hanem attól is, hogy az unokám elfelejti az anyját.

Sofia, aki kézen fogva lépett be Martinával, a szakácsnővel, hallotta az utolsó mondatot.

– Nem fogom elfelejteni az anyámat.

Beatriz megfordult.

– A gyermekem…

– De én is szeretem Clarát.

Az idős asszony lehunyta a szemét.

-Tudom.

Sofia az asztalhoz lépett, és megérintette a végrendelet lapját.

– Elena mama tudta, hogy ez fog történni.

Mateo röviden felnevetett, de a nevetését könnyek szakították félbe.

– Úgy tűnik, anyád sok mindent tudott előttünk.

Clara aznap nem tért vissza. Követelte, hogy egy másik közjegyző vizsgálja felül a megállapodást, és független értékbecslést kért. Mateo vita nélkül beleegyezett.

– Ha valaha is kinyitom azt a helyet – mondta –, senki sem fogja azt mondani, hogy ajándékba adtad nekem, amiért feleségül vettél.

– Akkor fizesd ki az utolsó fillérig.

– Majd én megteszem.

– És elmegyek, és teljes áron veszem meg a pitéidet.

– Az is.

Clara két hónapig sütött egy kis étteremben, amíg a boltja elkészült. Az anyagokat a megtakarításaiból és egy kölcsönből fizette. A tábla Sofia ötlete volt.

„Fizet Clara Villaseñornak”.

Amikor felakasztották, Clara végigfuttatta az ujját a vezetéknevén.

Évekig képzeltem el azt az ajtót.

– Most már létezik – mondta Mateo.

– És most senki sem veheti el tőlem, mert eladom az épületet.

– Villámcsapás érheti.

– Ne rontsd el a pillanatot.

Mosolygott.

A kapcsolat lassan fejlődött. Zárás után együtt sétáltak; néha Sofia is velük tartott, máskor pedig Beatriz felajánlotta, hogy vigyáz rá.

Egyik délután az idős asszony belépett a boltba egy kosárral.

– Birsalmát hoztam.

-Köszönöm.

– Elena régen befőtteket készített belőlük.

Clara várta az összehasonlítást.

Nem érkezett meg.

– Talán Sofia szeretné megtanulni mindkét receptet.

Klára bólintott.

– Nekem ez jónak tűnik.

Rosalía tovább várt, mígnem meghallotta, hogy két piacról járó nő gúnyolja Clarát.

– A földbirtokos valószínűleg már megvette a város felét.

Rosalía megfordult.

„A bátyám nem vett neki semmit. Ő fizette a földjét, a kemencéjét, sőt még a cégérét is. Ha már beszélni akarsz, legalább légy annyi tisztességes, hogy tudd, miről beszélsz.”

Clara, aki bentről hallotta, nem szólt semmit. De aznap este egy kis süteményt hagyott Rosalíánál.

Nincs jegyzet.

Három héttel később Rosalía visszajött a tányérért.

– Túl jó volt.

– Ez majdnem úgy hangzik, mint egy bocsánatkérés.

— Ne túlozz.

Ennyi elég volt.

Mateo az esős évszak végén kérte meg Clarának a kezét.

Nem mindenki előtt vagy nagyképű gesztussal tette. Becsukta vele a pékség ajtaját, megvárta, amíg Sofia befejezi a liszt felsöprését a padlóról, majd elővett egy kis dobozt.

– Nem akarom, hogy elhagyd ezt a helyet.

Klára figyelte őt.

– Jobban tennéd.

– Nem akarom, hogy más házának úrnője legyél.

Elfojtott egy mosolyt.

– Fejlődsz.

–Azt akarom, hogy továbbra is Clara Villaseñor légy, az a nő, aki pitéket árul, árakon vitatkozik, háromszor is átnézi a szerződéseket és engedély nélkül mozdít el bútorokat.

– 10 centiméter volt.

– És majdnem családi forradalmat idéztél elő.

Sofia befogta a száját, hogy ne nevessen.

Mateo kinyitotta a dobozt.

– Hozzám jönnél feleségül anélkül, hogy megszűnnél önmagad lenni?

Clara a gyűrűre nézett, majd az ajtón lévő táblára, végül pedig Sofiára.

-Igen.

Az esküvőt a La Esperanza udvarán tartották. Egyszerű volt. Volt zene, vakond, rizs, gyümölcspuncs és annyi pite, amennyit a város el sem tudott volna fogyasztani.