A „Vad csapat” szemtanúja volt egy özvegyasszony kilakoltatásának a farmjáról; tetteik megdöbbentették az egész várost.
Csivava, 1900 ősze.
A szekér már meg volt rakva Rosa Ortega bútoraival, amikor 5 lovas jelent meg a dombon.
Az udvaron egy végrehajtó túl hangosan olvasta fel a kilakoltatási végzést. Rosa a ház előtt állt, két gyerekével a szoknyájába kapaszkodva, és nézte, ahogy több idegen kiviszi az asztalt a konyhájából.
—A kerületi bíró végzése értelmében — olvasta fel a végrehajtó — a vagyont haladéktalanul át kell adni az Északi Szarvasmarha Társaságnak.
Senki sem vette észre a dombon álló férfiakat.
Azonban mindent láttak.
Benito Cárdenas észrevette, hogy a nyugati kerítést körülbelül 30 méterrel elmozdították.
Guillermo Carvajal megjegyezte, hogy a végrehajtó dokumentuma látszólag nemrég hajtogatott volt, mintha soha nem is került volna bírósági irattárba.
Santiago Luna tekintetét a szürke kabátos férfira szegezte, aki kezeit bepiszkolva felügyelte a kilakoltatást.
Cruz Navarro látta, hogy Mateo, Rosa legkisebb fia próbálja visszatartani a könnyeit, miközben egy munkás cipeli a kis székét.
És Rafael Mendoza, a három államban körözött banda vezetője rájött, hogy valami nincs rendben.
– Milyen nyomorúságos módja ez a délután eltöltésének – motyogta.
– Nem tartozik ránk – mondta Cruz.
De senki sem mozdította el a lovát.
Az öt ember távol állt az igazságosságtól, és ezért érkezett a völgybe. Rafael hallotta, hogy a Northern Cattle Company a havi bérszámfejtését egy Santa Rosalíai széfben tartja. Azt tervezték, hogy négy napig figyelik az épületet, tanulmányozzák az utakat, és a pénzzel távoznak, mielőtt bárki megtudná a nevüket.
Ehelyett egy özvegyet találtak, akit kiűztek a földjéről.
Lassan ereszkedtek le.
A munkások abbahagyták a bútorok mozgatását. Martín Ríos seriff a pisztolyáért nyúlt, de megállt, amikor látta, hogy az újonnan érkezők nem rejtik el a sajátjukat.
Rafael megérintette a kalapja karimáját.
– Jó napot kívánok. Úgy tűnik, nehéz napja van a hölgynek.
A szürke kabátos férfi egy lépést tett előre.
– Ehhez semmi közöd. Aurelio Rendón vagyok, az Északi Szarvasmarha Társaság képviselője. A végzést Castañeda bíró írta alá, és az egy jogilag bejegyzett okiraton alapul.
– Egy okirat? Szeretném látni.
Aurelio habozott. Öt fegyveres férfi előtt veszélyesebbnek tűnt visszautasítani, mint elfogadni.
A végrehajtó átadta az okmányt.
A végzés szerint Julián Ortega, Rosa elhunyt férje, február 11-én eladta a ranchot a cégnek. A tulajdoni lap 5 hónappal később került bejegyzésre.
Julian márciusban halt meg, miután leesett egy lóról.
„A férjem sosem adta el ezt a földet” – jelentette ki Rosa. „Saját kezével építette ezt a házat. Ott van eltemetve, a mesquite fa mellett.”
– Senki sem vitatja, hogy ő volt a tulajdonos – felelte Aurelio. – De az ember eladhatja, ami az övé.
„Még mindig megvan az eredeti címe?” – kérdezte Rafael.
– Bent van, ha beengednek, mielőtt befejezik a házam kiürítését.
Rosa egy régi, kopott redőjű dokumentummal tért vissza. Guillermo megvizsgálta.
—1893-ban kiállított cím. Érvényes pecsétekkel rendelkezik, és a határokat a patakig leírja.
„Ez nem változtat a későbbi íráson” – erősködött Aurelio.
Rafael összehasonlította a dátumokat.
Valami nyugtalanította.
– Ki hitelesítette Mr. Ortega aláírását?
—Elias Ortega közjegyző.
Róza elsápadt.
– Elias a férjem unokatestvére volt.
Aurelio visszaszerezte a rendet.
– A bíróság már döntött. A hölgynek péntekig van ideje átvenni a holmiját.
Azon az éjszakán az öt férfi nyárfák között táborozott, messze az úttól.
„Figyelnünk kell a fizetési számlánkra” – emlékeztette magát Cruz, miközben a kését élezte. „Nem azért lovagoltunk egészen Chihuahuáig, hogy valami ismeretlen nő ügyvédjei legyünk.”
– Nem vagyunk jogászok – felelte Rafael.
— Szóval, mik vagyunk?
Senki sem válaszolt.
Santiago a tűz mellé helyezte az új kerítésről leszedett oszlop egy darabját.
—Ezt a fát kevesebb mint 2 hónapja vágták ki. A cég a bírósági végzés kézhezvétele előtt áthelyezte a határokat.
– Ez nem bizonyítja, hogy az írás hamis – mutatott rá Guillermo.
„Ez azt mutatja, hogy túl biztosak voltak a győzelemben” – mondta Rafael. „Egy olyan ember, aki bízik a papírjaiban, nem változtat titokban egy kerítést, mielőtt a bíró döntene.”
Cruz a sötétségbe nézett.
A gyerek úgy nézte, ahogy elvették tőle a széket, mintha az anyja senki sem lett volna. Csináltam már olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de soha nem vittem el egy gyereket az otthonából olyan pénzért, ami nem is az enyém volt.
Másnap reggel a kerület fővárosába lovagoltak.
Rafael meglátogatta az agrárarchívumot. Julián Ortega címe változatlan és tiszta maradt. A probléma nem az eredeti tulajdonjoggal, hanem az állítólagos eladással volt.
Guillermo úgy jutott hozzá a nyilvános nyilvántartáshoz, hogy meghívta a felelős fiatalembert két pohár sotolra.
A könyv valami különöset tárt fel.
A bejegyzés februári keltezésű volt, de júliusban, sorrenden kívül, két egymást követő tranzakció között került rögzítésre. Úgy tűnik, hogy a könyvelés befejezése után került hozzáadásra.
Továbbá Elias Ortega februárban semmilyen dokumentumot nem tudott hitelesíteni. Közjegyzői megbízása az előző télen lejárt.
„A férfi, aki esküt tett az aláírás hitelességére, még közjegyző sem volt, amikor hitelesítette” – mondta Rafael.
