1. RÉSZ

–HOGY ÉRTED AZT, HOGY ANYÁD ELTÁVOLÍTOTT A HÁZ LAKÓJÁTÓL, ÉS TE MONDTAD NEKI, HOGY MINDEN JÓL VAN?

Valeria a konyha közepén állt, egyik kezében egy csésze kihűlt kávéval, a másikban a mobiltelefonjával.

Öt perccel azelőttig a szombat tökéletesnek tűnt.

A tiszta guadalajarai nap besütött a lakás ablakán. Még négy nap volt hátra, mire ő és Diego Puerto Vallartába utaztak nászútra, amit az esküvőjük után elhalasztottak. Hónapok óta minden fillért félretettek erre az útra.

Teresa, Diego édesanyja és a lakás tulajdonosa, ahol laktak, csütörtökön elutazott a chapalai nyaralójába.

Mielőtt elment, még megölelte Valeriát.

–Élvezze a házat, drágám. Az ifjú házasoknak szükségük van a magánéletre.

És most Valeria kapott egy e-mailt a társasház igazgatásától:

„Állandó lakosként való regisztrációját törölték. Ettől a naptól kezdve hozzáférését jogosult látogatónak tekintjük.”

Valeria ismét a férjére nézett.

Diego a kanapén ült, és videojátékozott.

– Diego, hozzád beszélek.

– Igen, igen, hallottam – felelte anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről –, anyám mondta el.

Valeria hideget érzett a gyomrában.

-És majd tudatom veled?

„Nem akkora ügy. Azt mondja, a vezetőség minden regisztrált felnőtt után külön díjat számít fel, és mivel két hétre elutazunk, meg akarta spórolni ezt a pénzt. Különben is… tudod, hogy van anyukám a lakással.”

-Hogy van?

Diego felsóhajtott.

–Attól fél, hogy valaki később megpróbálja visszakövetelni a tulajdonát. Túl sok csalásról szóló műsort néz.

Valeria néhány másodpercig nézte.

Aztán eszébe jutott valami.

Egy héttel korábban Teresa elkérte társasháza online portáljának jelszavát azzal az ürüggyel, hogy „segít neki frissíteni néhány adatot”. Valeria, megbízva benne, még azt is megmutatta neki, hogyan erősítheti meg a tranzakciókat a mobiltelefonjáról.

És most minden értelmet nyert.

Az anyósa a háta mögött kirúgta.

És a férje tudta ezt.

– De ne haragudj – tette hozzá Diego. – Anya majd újra bejelent, ha visszaérünk. Végül is még mindig a családhoz tartozol.

Valeria lassan letette a csészét a bárpultra.

Nem sikított.

Nem sírt.

Még csak nem is vitatkozott.

Mosolygott.

Bement a konyhába, levette a virágos kötényt, amit minden reggel viselt, gondosan összehajtotta, és az asztalon hagyta.

– Diego, csinálnál nekem még egy kávét?

Megállította a videojátékot.

-Hogy?

– És ha tudsz, néhány quesadillát. Csak egy kis olajjal.

Diego felnevetett.

– Ott van a tűzhely, Vale.

Ártatlan arckifejezéssel nyitotta ki a szemét.

– Ó, ne. Milyen kár mások holmijához nyúlni.

– Mások dolgai?

– Természetesen. A vezetőség szerint mától vendég vagyok. És egy udvarias látogató nem megy be a tulajdonosok konyhájába.

Diego értetlenül nézett rá.

Valeria odament a kanapéhoz, felvett egy regényt, és elhelyezkedett.

– Nem fogok mosni, takarítani a fürdőszobádat, bevásárolni, főzni neked, vagy elhozni a holmidat. Nem akarom kihasználni anyád vendégszeretetét.

– Ismét itt a drámánk.

– Épp ellenkezőleg. Pontosan elfogadom a döntésedet.

Diego felhorkant.

– Húsz perc múlva vége lesz.

Valéria kinyitotta a könyvét.

Egy órával később Diego jelent meg előtte, kezében fehér focimezzel.

– Oké, hogy használjam a mosógépet? Bekapcsoltam egy játékot.

Felnézett.

-Fogalmam sincs.

– Naponta használod.

–Amikor itt laktam, igen. De most csak látogató vagyok. Rettegnék attól, hogy összetöröm Doña Teresa mosógépét.

Diego végül felvette az inget néhány új farmerrel együtt.

Amikor a ciklus véget ért, a fehér egyenruha kék lett.

Valeria ránézett és elmosolyodott.

–Jól áll neked. Illik a szemedhez.

Diego összeszorította az állkapcsát.

– Ez már nem vicces.

– Én sem hittem, amikor megtudtam, hogy a férjem megengedte, hogy kitiltsanak a saját házamból.

És ahogy a tönkrement ingére nézett, Valeria megértett valamit, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint anyósa szeszélye:

Az igazi probléma nem Teresával volt.

Ő volt a mellette ülő férfi, és úgy döntött, hogy könnyebb megalázni őt, mint ellentmondani az anyjának.

És ez csak a kezdet volt.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni, amikor Teresa visszatér a tótól…

2. RÉSZ

Délután egy órakor Diego gyomra korogni kezdett.

Valeria az ablaknál ült, és békésen olvasott.

– Oké… mit fogunk enni?

– Nem tudom. Mit fogsz elkészíteni?

Diego hitetlenkedve felnevetett.

-Azok?

– Persze. Otthon vagy.

Kinyitotta a hűtőszekrényt.

Volt ott csirke, paradicsom, avokádó, tortilla, főtt bab és egy doboz zöld salsa, amit Teresa otthagyott, mielőtt elment.

Valeria számára ez húsz perc alatt egy étkezés lett volna.

Diego számára úgy tűnt, mint egy repülőgépipari mérnöki vizsga.

– És mit csináljak a csirkével?

-Amit csak akarsz.

– A hideg?

– Ez a te csirkéd.

– Valéria…

– Diego, ne hozz kínos helyzetbe. Látogató vagyok.

Fél órával később Valeria egy alkalmazáson keresztül rendelt egy lazacos poké tálat, néhány rántott zsemlét és ásványvizet.

Amikor a kézbesítő megérkezett, illat töltötte be a szobát.

Diego azonnal megjelent.

– Rendeltél kaját?

-Igen.

– Mindkettőnkért?

Valéria kinyitotta a táskáját.

-Nem.

– Hogy érted azt, hogy nem?

– Ezek a személyes megtakarításaim.

– Férj és feleség vagyunk.

Valéria felnézett.

– A házastársak fontos döntéseket is hoznak együtt. Például, hogy valamelyiküket továbbra is a ház lakójaként ismerik-e el.

Diego hallgatott.

– Nos, adj legalább egy zsemlét!

Valeria közelebb hozott egyet az evőpálcikákkal.