Valeria és Teresa bementek a nappaliba.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

Végül Terézia megszólalt:

– Igen, félelemből tettem.

Valéria csendben hallgatott.

– Egy barátnőmnek problémái voltak a menyével a fia válása után. Azóta eltökélt vagyok, hogy mindent megvédek, mielőtt bármi történne.

– Az önvédelem nem rossz dolog.

– Titokban csinálja, igen.

Valéria bólintott.

Terézia lesütötte a tekintetét.

– Azt az abszurd díjat is meg akartam spórolni magamnak.

Valeria most először mosolygott gúny nélkül.

– A gazdaság sokba került neki.

Diego hangja hallatszott a konyhából:

– Anya! Hol a pumpa?

Terézia lehunyta a szemét.

– A mosogató alatt.

– Nem látom!

– Nos, nézd meg!

Valeriának össze kellett harapnia az ajkát, hogy ne nevessen.

Terézia is.

Aztán a nő mély lélegzetet vett.

– Javítom a rekordot.

Elővette a mobiltelefonját.

– De ezúttal a saját fiókodból csinálod. Többé nem nyúlok a jelszavaidhoz.

Valéria felvette a telefont.

– Ez lenne a kezdet.

Együtt nyújtották be a kérelmet.

Az adminisztráció kérelmében személyazonosításra, a tulajdonos engedélyére és a lakó megerősítésére volt szükség.

Terézia aláírta.

Valéria megerősítette.

Pár perc múlva megérkezett az üzenet:

„Lakossági regisztrációs kérelem beérkezett.”

Terézia kifújta a levegőt.

-Lista.

Valeria az asztalon hagyta a mobiltelefonját.

-Köszönöm.

– Szóval… most már jól vagyunk?

-Nem.

Terézia meglepetten nézett rá.

-Hiányzó?

Valeria a konyha felé nézett.

Diego tragikus arckifejezéssel faragta az elégett edényt.

–Beszélnünk kell vele.

Azon az estén nem történt azonnali megbékélés.

Nincsenek filmes ölelések.

Nincsenek üres ígéretek.

Valeria három torta ahogadát rendelt.

Amikor megérkeztek, Diego azonnal megjelent.

– Van egy nekem is?

Átadott neki egyet.

-Igen.

Mosolygott.

-Köszönöm.

– Ne izgulj túl. Holnap elkezdhetsz főzni tanulni.

A mosoly eltűnt.

-Mint?

Teréz közbeszólt:

– Majd én megtanítalak.

Diego úgy nézett az anyjára, mintha elárulta volna.

-Te?

– Igen. És azt is megtanulod, hogyan kell ruhát válogatni, mosógépet használni és fürdőszobát takarítani.

– Anya, egész héten dolgozom.

– Valéria is.

Lehajtotta a fejét.

Vacsora közben Valeria hangtalanul beszélt.

„Nem akarok az alkalmazottad lenni, Diego. A feleséged akarok lenni. Ha együtt akarunk maradni, a ház a közös felelősségünk lesz.”

-Rendben van.

– És azt akarom, hogy megtaláljuk a saját helyünket.

Terézia felnézett.

Diego majdnem elejtette a tortáját.

– Miért? Mi itt nem fizetünk teljes lakbért.

–Pontosan. Amíg itt élünk, anyukádé lesz a végső szó, mert jogilag az övé. És joga van hozzá, hogy birtokolja. Éreznem kell, hogy valami sajátot építünk.

Terézia továbbra is elgondolkodott.

Aztán bólintott.

—Igazad van.

„Te is az ő oldalukon állsz?” – kérdezte Diego.

– Nincsenek oldalak, Diego.

Terézia komolyan nézett rá.

– Vannak felnőttek.

Ez a kifejezés afféle családi mondássá vált.

A Puerto Vallarta-i utat nem törölték, de a nászút sem volt tökéletes.

Az első éjszaka Diego megpróbálta a vizes ruháit a fürdőszoba padlóján hagyni.

Valeria a törölközőre mutatott.

Tiltakozás nélkül felvette.

Két nappal később meg akarta kérdezni, hol vannak a rövidnadrágjai.

Mondat közben elhallgatott.

Egyedül kereste őket.

A negyedik napon rántottát készített a bérelt kis turistalakásban.

Túl sók voltak.

Valeria megette őket.

– Nem is olyan rosszak.

– Borzalmasak.

-Igen.

Diego nevetett.

Napok óta most először nevettek mindketten igazán.

Azon az estén, a tenger előtt ülve, bocsánatot kért tőle.

Nem a regisztráció miatt.

Valami fontosabbért.

–Amikor anyám arról beszélt velem, hogy elviszlek, azt gondoltam, könnyebb hagyni, hogy azt tegye, amit akar, mint vitatkozni vele.

Valeria a hullámokat bámulta.

– Ez volt a probléma.

-Tudom.

– Ha valaha gyerekeink lesznek, nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy azon tűnődsz, vajon megvéded-e a családunkat, vagy elkerülöd-e a problémákat az anyáddal.

Diego nagyot nyelt.

-Értem.

–Nem kell veszekedned vele. Arra van szükségem, hogy legyen saját véleményed.

Bólintott.

És Valeria most először hitte el, hogy talán valóban megértő.

Miután visszatértek Guadalajarába, bérelhető lakást kerestek.

Nem volt luxus.

Két kis szobája, egy egyszerű konyhája és egy erkélye volt, ahonnan alig lehetett látni néhány fa tetejét.

De a szerződés mindkettőjük nevére szólt.

Amikor Valeria megkapta a kulcsokat, olyan békét érzett, amilyet az esküvője óta nem.

Teresa segített a költözésben.

Vakondot, rizzsel és babbal teli konténerekkel érkezett.

– Így nem kell egész héten ennivalót venniük.

Diego átvette a csomagokat.

– Köszönöm, Anya.

– És tedd el a dobozokat. Add vissza őket nekem.

-Igen.

—Mosott.

Valeria Teresára nézett.

Mindketten elmosolyodtak.

Hat hónappal később Diego már tudta, hogyan kell chilaquiles-t készíteni, hogyan kell ruhákat mosni színváltozás nélkül, és hogyan kell kitakarítani a konyhát anélkül, hogy felhívná az anyját.

Még mindig utáltam mosogatni.

Valéria is.

Így hát vettek egy kis használt mosogatógépet.

Teresa a maga részéről soha többé nem kért olyan jelszót, ami nem az övé volt.

És amikor egy nap a szomszédja ezt mondta neki:

– Légy óvatos a menyeiddel, mert azt hiszik, hogy minden az övék.

Terézia így válaszolt:

– Legyünk óvatosabbak azokkal a gyerekekkel, akiket abban a hitben nevelünk, hogy a feleségünk segítőkész lesz.

A szomszéd hallgatott.

Terézia elmosolyodott.

A legdrágább leckét tanulta meg, ami akár hatszáz pesóba is kerülhetett volna.

Valéria is tanult valamit.