A vezérigazgató kinevette a sofőrjét, egy egyedülálló apát, amíg az elnök „Szellemnek” nem nevezte.

Renata elvette a széket a sofőrjétől az egész csapat előtt, mert szerinte egy sofőrként felvett alkalmazottnak semmi keresnivalója nem volt a vezetők asztalánál ülni.

–Ehetsz a parkolóban, Esteban. Ne keverd össze a bizalmat a hierarchiával.

Felvette a babot, rizzsel és csirkével teli dobozt. Nem vitatkozott. Egy recepciós lenézett; Sergio Cortés, az értékesítési vezető, úgy mosolygott, mintha egy briliáns megjegyzést hallott volna.

Renata Villalobos folytatta a légibázis látogatásának előkészületeinek magyarázatát. Szükségük volt arra a disztribúciós és szállítási szerződésre. A cég más beszállítókkal versenyzett, és ő olyan emberek között akart érkezni, akik tekintélyt parancsolóan tekintenek magukra.

Két nappal később ugyanezek az emberek nézték végig, ahogy a mexikói elnök végigsétál egy katonai alakzaton, hogy kezet rázzon azzal a férfival, akit az autók közé küldtek enni.

De aznap délután Esteban Lara csendben befejezte az ebédjét, kitakarította a tartályt, és visszament, hogy ellenőrizze a szedánt.

38 éves volt. 5:45-kor érkezett a Villalobos logisztikai központba, leparkolt egy kőrisfa alatt, és ellenőrizte a járművet, mielőtt megjelent volna a főnöke. Egyszerű inge volt, kopott cipője, és soha nem hosszasan beszélgetett, hogy magáról beszéljen.

Egy bérelt házban élt Tlalnepantla külvárosában. Mentát termesztett régi konzervdobozokban, és egy fényképet tartott a polcon: több fiatal katona együtt egy olyan nap alatt, amely mintha eltörölte volna az árnyékokat.

A cégtől senki sem lépett be abba a házba.

Vasárnaponként elment a piacra, paradicsomot választott, és megkérdezte az árust a férje műtétjéről. A nő a legjobb guavákat tartotta meg neki, mit sem sejtve arról, hogy egyszer már embereket is tűz alá vitt. Esteban számára évek óta nem volt magától értetődő, hogy bevásárlószatyrokkal hazafelé sétálhatott.

Ezért értékelte a motor beindulásának hangját, az ismerős útvonalat és a visszatérést ugyanahhoz a kapuhoz. A fizetése fedezte a kiadásait. A megszokott rutin lehetővé tette számára az alvást. A cégben nem az zavarta, hogy vezetett, hanem az, hogy hallotta, hogyan használják fel a szakmáját arra, hogy lekicsinyeljék.

Renata 36 éves volt, és apja három évvel korábbi halála után örökölte a vezetést. Több szerződést kötött, nemzetközi irodákat nyitott, és megtanulta elviselni azokat a megbeszéléseket, ahol nagybátyjai azt sugallták, hogy egy túl fiatal nő tönkreteszi az üzletet.

Hogy bebizonyítsa nekik, hogy tévednek, könyörtelenné vált.

Nem tűrte a késlekedést, a feleslegesnek ítélt kérdéseket, és nem tűrte olyan emberek véleményét, akiknek a pozícióját alacsonyabb rendűnek tartotta. Az apja név szerint ismerte a legfelsőbb rangú operátorokat. Tudta az alkalmazottaik számát is.

Esteban már kilenc hónapja dolgozott nála.

Ez idő alatt csendben megjavított egy asszisztens hátul fájó ülést, az esőben várakozott, amikor a megbeszélések elhúzódtak, és kórházba vitt egy könyvelőt, miután elájult.

Renata mindenekelőtt arra a reggelre emlékezett, amikor a férfinak csak néhány másodpercbe telt, mire kinyitotta neki az ajtót.

– A vezetés a te munkád. Nem szabadna bonyolultnak lennie.

Sergio megismételte a megjegyzést az irodában, és rájött, hogy a sofőr kigúnyolásával könnyű beilleszkedni az igazgatói körbe.

Natalia Vega, a jogi osztályról, utánozni kezdte. Esteban abbahagyta az apró részletek javítását, ha azok nem voltak hatással a biztonságra. Tudta, hogy egy magyarázkodás újabb szórakozási forrása lehet.

A látogatás napján dél után indultak útnak. A küldöttség három járművel utazott egy bázisra, ahol áttekintették az ellátási hálózatra vonatkozó javaslatokat.

Renata kinyitotta a tabletjét.

– Hajtson ki az északi kijáratnál.

– Rendkívüli ellenőrzés van annál a hozzáférési pontnál. A legjobb, ha dél felé kerülőúton megyünk.

Felnézett.

– Nem kértem tőled ajánlást.

Esteban a jelzett útvonalon haladt. Egy álló járműsorba ütköztek, és majdnem 40 percet vesztettek.

Renata az asszisztensét hibáztatta az útiterv rossz megszervezéséért.

Esteban továbbra is figyelmesen figyelte a forgalmat. Nem emlékeztette a lányt a figyelmeztetésére.

Később lassított, amikor néhány katonai jármű csatlakozott az úthoz.

– Megint helyettünk döntöttél – motyogta Natália.

– A jármű biztonsága érdekében igen – válaszolta.

Rövid, nem kifogásoló mondat volt. Renata ennek ellenére kiegyenesedett.

– Csak időben odaérjünk. A fontos döntéseket később hozzuk meg.

Esteban a tükörbe nézett, majd az útra. Ujjai továbbra is a kormányon voltak.

A bázis bejáratához érve egy őrmester átnézte a látogatólistát. Aztán lehajolt, hogy ellenőrizze a sofőr igazolványát.

Az arckifejezése megváltozott.

Kiszállt az autóból, és katonai tisztelgést adott.

– Jó napot kívánok, uram.

Esteban diszkréten intett, hogy a felülvizsgálat folytatódhasson.

Renáta előrehajolt.

— Ismered őt?

– Ugyanott szolgálunk.

Sergio bizonytalanul felnevetett.

– Valószínűleg tábornoknak nézett.

Az őrmester nem mosolygott. Visszaadta a dokumentumokat, és a procedúra befejezése után hozzáférést biztosított.

Az adminisztratív épület mellett egy ezredes jött üdvözölni a küldöttséget. Esteban lement a földszintre, hogy kinyissa a hátsó ajtót.

A tiszt megállt, amikor meglátta.

– Lara…

Esteban gyengéden megrázta a fejét. Az ezredes megértette, szó nélkül kezet rázott vele, és bevezette a látogatókat a nappaliba.

Renata figyelte a köszönést. Volt benne valami, amit nem tudott megmagyarázni, egy ismerősség, ami régebbinek tűnt, mint bármelyik munka a cégénél.

Egy ősz hajú autószerelő felismerte Estebant, amint átvágott az udvaron, és a mellkasához kapott. Odament hozzá, hogy a felesége felől érdeklődjön.